A szív diadala: DVTK – Haladás 2-1

Amikor az első 20 perc után a Haladás vezetett, és nem nagyon jutottunk el a kapujukig, akkor bizony bennem is felmerült, hogy vége. Aztán pár perc múlva mintha éledezni kezdtünk volna, egyre többször kerültünk az ellenfél térfelére, próbálkoztunk, 3-4 méterről odacsúsztunk blokkolni a labdákat, és akkor felcsillant egy apró reménysugár: ha így folytatjuk, akkor itt még bármi lehet!

Szerencsénk volt, hogy a szombathelyi csapat partner volt ebben, és átadták nekünk a területet, mi pedig tovább próbálkoztunk, eleinte kevesebb, majd egyre több sikerrel. Sajnos a félidő rosszkor jött, de nem ültünk le, ugyanolyan tűzzel és szenvedéllyel harcoltunk, küzdöttünk tovább. Olyan lelkesedést láthatott a Debrecenbe is elutazó sok száz DVTK szurkoló, amit nagyon régóta hiányoltunk. Egyre több helyzetünk volt, egyre nagyobbak, és végül egy lecsorgó labdát sikerült a hálóba lőni, megvolt az egyenlítés, ami még mindig nem jelentett sokat, csupán annyit: már csak egy gólt kell szereznünk a győzelemhez.

A kéztöréssel bajlódó Bognár és a hosszú ideje sérült Ugrai beállásával olyan minőségi támadók kerültek a csapatba, akik a fáradó védelem ellen egy az egyben is meg tudták oldani a helyzeteket. Hamar felvették a meccs ritmusát, előbbi egy kapufával vétette észre magát, Ugrai pedig mennybe repített a csapatot, amikor megszerezte a győztes gólt. A lefújás utáni közös ünneplés megmutatta, hogy mennyi feszültség volt a játékosokban, a szakmai stábban, végre átszakadt egy gát, talán elhiszi magáról mindenki, hogy képes olyan teljesítményt nyújtani, amivel győzelemhez segítheti a csapatot.

Örömteli volt látni, hogy nem pukkadtunk ki a meccs végére, volt erő felérni a támadásokhoz, ez nagyon sokat jelenthet még a továbbiakban, hiszen ne feledjük: ez csak 1 győztes meccs volt, az igazi próbatételek most következnek: 1 hét múlva a Paks ellen kell bizonyítani és nyerni. Nincs más választásunk, csak a menekülés a győzelembe. Hajrá Diósgyőr!

Hozzászólások