Visszakaptuk a reményt!

cikk

Hosszasan lehetne arról írni, hogy mennyi csalódást és kínt kellett átélnie a DVTK szurkolóinak az elmúlt években a lelátón és a hétköznapokban. Edzők és játékosok jöttek-mentek, egymásnak adták a kilincset, közben a csapat egyre mélyebbre süllyedt a saját maga által ásott gödörbe. Sorolhatnánk az okokat, kereshetnénk a válaszokat a miértekre és a hogyanokra, gyárthatnánk összeesküvés-elméleteket, de felesleges lenne. Most nem ezzel kell foglalkoznunk.

Pár dolgot azonban talán érdemes kiemelni, ha másért nem, azért, hogy magunkat emlékeztessük. Horváth Feri szép reményekkel indult Egervári Sándor kurta-furcsa távozása után, irányítása alatt azonban sorban jöttek a megalázóbbnál megalázóbb vereségek, míg végül elértünk arra a pontra, hogy tudtuk, csak a csoda menthet meg minket a kieséstől. Tegye a kezét szívére mindenki! Lélekben már felkészültünk a másodosztályra. Annyit csalódtunk már, hogy reménykedni sem volt erőnk. Ez a legszörnyűbb. Elvették tőlünk a reményt is! Pedig már csak az éltetett minket. Mindannyian tudjuk milyen az, amikor hiszünk abban, hogy egyszer minden rossz véget ér és már csak jobb jöhet, felmegyünk a lelátóra, kiordítjuk a lelkünket is, a végén pedig nem marad más, mint egy újabb kilátástalan vereség és a vele együtt járó fájdalom és mérhetetlen csalódottság.

De nem csak a reményt vették el, elhitették velünk, hogy a játékosaink nem első osztályba valók, hogy velük nem lehet kiharcolni a bennmaradást. Ezt szajkózta Egervári és ha nem is mindig mondta ki, de erre utalt sokszor Horváth is. Képzelhetjük, milyen érzés volt ez a játékosoknak.

Közöny, nihil, kilátástalanság lett úrrá rajtunk. Nincs annál borzasztóbb egy DVTK szurkoló számára, mint amikor végignéz az üres lelátókon. Ez akkor is igaz, ha nincs most igazi otthonunk. Ez nem lehet kifogás. A csapat játszhat akárhogy, a klub lehet bármilyen helyzetben, a mi táborunk akkor is kitart, elmegyünk, ott vagyunk esőben, hóban, fagyban. Ettől vagyunk mi mások, mint a többi tábor és ezért irigyelnek minket mindenhol az országban.

Szinte napra pontosan két hónappal ez előtt megérkezett Bódog Tamás. Tudtuk, hogy jó szakember, vezetőedzőként azonban korábban még nem volt alkalma bizonyítani, így sokan csak legyintettek az érkezésére. „Egy fecske nem csinál nyarat” – mondhattuk a fentiek tapasztalatai alapján teljesen joggal.

Két hónap telt el az érkezése óta és már most látszik, könnyen lehet, hogy Bódog Tamás ténykedése aranybetűkkel fog belevésődni a diósgyőri labdarúgás történelemkönyvébe. Elek Ákos szavai csengjenek a fülünkben, amikor azt mondta, hogy „tartsunk ki, mert a következő idényben nagy dolgok várnak ránk!” Ehhez azonban a csapatnak mindenkire szüksége lesz. Megmutatták, hogy ha jó kezekben van az irányítás, akkor bármire képesek. Bebizonyították maguknak és nekünk is, hogy ők igenis NB I-es játékosok.

Ki gondolta volna hét fordulóval ez előtt, hogy pontot tudunk csenni a Ferencváros otthonából, hogy sima meccsen győzünk a Honvéd és az Újpest ellen, vagy az addig hazai pályán veretlen Paksnál. A Vasas elleni eufóriáról már ne is beszéljünk. Fájó a gyirmóti pontvesztés, de ilyen a futball. Legyünk őszinték, ezért szeretjük ezt a játékot, mert bármikor jöhet a dráma a végén. Ezt azonban el kell felejteni. Előre kell nézni, mást nem tehetünk.

Bódog Tamásnak köszönhetően visszakaptuk a reményt. Ismét úgy tudunk kimenni a mérkőzésekre, hogy hihetünk a csapatban, elhittük mi is, hogy bármire képesek vagyunk, ennél több nem kell.

Most le kell porolni a sálakat és ki kell venni a szekrényből a mezeket azoknak is, akik évek óta nem voltak meccsen. Debrecen nem a világ vége. Útra kell kelni, meg kell mutatni az egész országnak, miért vagyunk még mindig mi a legnagyobbak. Ki kell szurkolni a bennmaradást, mert ennél most semmi sem fontosabb.

Találkozunk szombaton!

Egy DVTK szurkoló a sok közül

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK