Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett a szombati mérkőzés forgatókönyve. Antal hibájával hátrányba kerülünk, Bognár zsenialitásának köszönhetően fordítunk, majd Botond az utolsó percekben bemutatott védéseivel jóvá teszi a korábbi bakit, és hátrányból fordítva nyerünk. Mintha már láttam volna valahol…
A mérkőzést megelőzően szurkolóink ismét bebizonyították, hogy ha van város Magyarországon, ahol érdemes jó csapatot építeni, az Miskolc. Mind a kezdés előtti közös vonulás, mint a meccs alatt bemutatott koreo már önmagában elég indok arra, hogy a labdarúgás iránt kevésbé érdeklődő nézők is kilátogassanak az Andrássy úti stadionba, ha a játék nem is alakulna úgy, ahogy azt a szurkolók elvárják, a körítés felejthetetlen élményt nyújt. Ilyen fanatikusok között valóban minden meccs ajándék !
A találkozó ott folytatódott, ahol a felcsúti mérkőzés befejeződött: többnyire ellenfelünk kezdeményezett, mi védekeztünk, a középpályán a szokásosnál kevesebb sikerrel. A védelem jól állt a lábán, az események pedig csendben folytak egészen a sokat vitatott tizenegyes-szituációig. Antal lehúzott egy felpattanó lövést, melynél az újpesti Angelov beállt kapusunk alá. Nem egy alkalommal láthattuk már, hogy hasonló helyzetben a játékvezető kapustámadást és szabadrúgást ítél, itt azonban ez nem történt meg, Botond pedig nem túl profi módon ütő mozdulatot tett a támadó arca felé. Bár a keze nem talált célt, Angelov Oscar-díjas színészeket megszégyenítő teljesítménnyel győzte meg a játékvezetőt ennek ellenkezőjéről, a megítélt büntetőt pedig Andric magabiztosan értékesítette. 
Sok helyen több ellentétes véleményt lehetett hallani a tizenegyes jogosságáról, az igazság azonban az, hogy a jelenlegi szabályok alapján már a szándékot is büntetni kell, tehát Vad II jó döntést hozott.
A második félidő első fele azonban egészen álomszerűre sikeredett: Oláh Bálint élete első hazai NB1-es mérkőzésén nagyszerű fejessel egyenlített Bognár István szögletét követően, 2 perccel később pedig irányítónk és ügyeletes gólfelelősünk döntött úgy, hogy a pályamunkások helyett ezúttal ő maga tünteti el a pókhálót a felső sarokból. A teljesség kedvéért meg kell említenünk Griffiths gólpasszt jelentő csúsztatását is, elefántcsontparti támadónk szerepköre kicsit hasonlított Szalai Ádám válogatottban betöltött szerepéhez.
Ellenfelünknek jönnie kellett, jöttek is, támadásaikból azonban hiányzott az átütőerő, ha a labda mégis eljutott a kapuig, akkor a jelentősen feljavuló Antal jelentette a végállomást. A 92. percben érkezett egy Diarra beadás, amelybe senki nem tudott beleérni, a hosszú sarok felé tartó labdára azonban hatalmas bravúrral ért oda kapusunk, jóvá téve ezzel a tizenegyesnél ejtett hibáját, és megmentve 2 pontot csapatunknak.
Bognár Istvánt sokan sok helyen dicsérték már, ezért én három másik ember teljesítményét szeretném kiemelni. Az első az a Nemes Milán, aki úgy került fel másfél évvel ezelőtt a “nagycsapathoz”, hogy közvetlenül a szintlépés előtt a korosztályos csapatban még csere volt.
Hallatlan magabiztossággal védekezik, rutinosan támogatja a támadásokat, és korához “illően” nem egyszer örvendeztet meg minket pimasz cselekkel. Talán félig-meddig elfogult vagyok vele szemben, azonban úgy gondolom, ha így folytatja, egy-két éven belül akár Bernd Storck figyelmét is felkeltheti. A másik játékos, akinek a teljesítménye említést érdemel, a grúz rögbiszörny, Murtaz Daushvili. Amikor pár éve világszinten elterjedt a 4-2-3-1-es felállás a védelem előtt két klasszikus labdaszerzőt, esetleg egy szűrőt és egy mélységi irányítót foglalkoztattak az edzők, napjainkra azonban a védekező középpályásokat egyre inkább felváltják az úgynevezett “box to box” középpályások, akik a két tizenhatos között robotolnak. (Ennek a pozíciónak az iskolapéldája Elek Ákos.) 
Murtaz azonban klasszikus szűrő, ellentmondást nem tűrően támadja akár a szabad labdát, akár a labdás embert, ha pedig megszerzi a játékszert, nem szórja el, hanem okosan is játssza azt meg. Minden rosszindulatot mellőzve, kis túlzással több labdát szerzett az elmúlt két mérkőzésen, mint Egerszegi az elmúlt két szezonban. Ha így folytatja, főhet majd vezetőedzőnk feje, hogy őt nevezze a kezdőcsapatba, vagy az újonnan berobbanó és eddig kellemes meglepetést jelentő Oláh Bálintot.
A harmadik személy pedig, aki dicséretet érdemel, új vezetőedzőnk. Öt perccel azután, hogy átvettük a vezetést, jól ismerte fel, hogy a hátrányba kerülő vendégcsapat kénytelen lesz kitámadni, ezért Daushvilit beküldte a halovány Diego Vela helyett, megerősítendő a középpályás védekezést, a fáradt Griffiths helyett pedig beküldte Bacsa Patrikot felkészülve arra, hogy lekontrázhassuk a feljebb tolt újpesti védelmet. Ugyanez indokolta Eperjesi csatasorba állítását, aki bár akkor sincs elveszve ha védekeznie kell, világ életében támadót játszott (szerzett is két gólt a Cigánd elleni felkészülési mérkőzésen). Vele is a kontrajátékot akarta erősíteni Horváth Ferenc. Utólag elmondhatjuk, mindhárom változtatás jó döntésnek bizonyult, és immár zsinórban hatodszor tudtuk hazai pályán legyőzni a fővárosi lila-fehéreket.
(Kép: dvtk.eu)
