Két küzdelmes és emlékezetes győzelem után a harmadik fordulóban sikerült naggyá tennünk a Bajnokok Ligájában szégyenteljes kudarcot valló FTC-t, amit a statisztikákon keresztül és az elmúlt két ferencvárosi túra tükrében szeretnék megvilágítani.
Talán nem meglepő, az instat arról árulkodik, hogy idén szinte minden mutatóban a legrosszabb meccsünkön vagyunk túl – ez szabad szemmel is jól látható volt. Az első két fordulóval ellentétben ezúttal nemigen akadt ellentmondás a statisztika és a látottak között, ahogy mondani szokás a hazai csapat a játék minden elemében fölénk nőtt.
Múlt héten a “kevesebb néha több” volt a kulcsszó – de a nagyon kevés, az mindig nagyon kevés
Kicsit elidőzve az egyéni teljesítményeknél, sajnos senkiről nem lehet igazán pozitívan nyilatkozni. Ha csak az instat elemzéséből indulunk ki, akkor Okuka, Tamás és Dausvili voltak a legkevésbé gyengék a csapatból, ami a csatárokról is borzalmas bizonyítványt állít ki, hiszen még a hat gólt beszedő védelem tagjai is jobban teljesítettek papíron.
Antal kétségtelenül takarásban volt az első gólnál, de azért egy vetődést talán így is megkockáztathatott volna, később sem tűnt magabiztosnak, bár volt egy-két nagy védése. Az Okuka, Lipták, Tamás, Nemes felállású védelem bő félórát aránylag szépen lehozott, utána azonban egy szerencsétlen helyezkedésektől, szervezetlenségtől, egyéni lemaradásoktól és hibáktól kísért egyórás vesszőfutás következett – kiegészítve fantasztikusan eltalált lövésekkel odaátról. A statisztika annyit kétségkívül igazságosan húz alá, hogy a féltucat kapott gól dacára nem szabad egy az egyben a védelemről lehúzni a keresztvizet, hiszen elsősorban a középpálya súlytalansága és az elhibázott taktika küldte vágóhídra Liptákékat (de erről picit később).
A védelem előtt ezúttal a kezdőben kapott helyet Murtaz Dausvili, akinek legfőbb feladata – természetesen – a rombolás volt (lett volna). A grúz bulldog ment is előre becsülettel a hajráig, de a Ferencváros támadógépezetével szemben ő is szélmalomharcot vívott. Oláh Bálint aránylag hatékonyan segített be neki abban a harmincnyolc percben, amit kapott, de az első gólban ők ketten is benne voltak.
Körülbelül ezzel a felállással nyitottunk, de hamar forgott a támadósor a Griffiths – Bognár – Oláh, avagy támadószekció – középpálya – kispad vonalon
Elek Ákos önmagához képest rendkívül gyengén futballozott, Bacsa nem tudott mit kezdeni a Ferencváros védelmével, Németh pedig nem nagyon találta a helyét a pályán, ahogy Bognár sem a szokásos szerepkörében játszott – ám a félidőben rátapintott a lényegre a csapat játékáról szólva. A hamar beszálló Griffiths nem kapott elég támogatást és statikusan mozgott, míg a két légiós, Nono és Vela képtelenek voltak lendületet vinni a legázolt csapat játékába – bár utóbbi szépségdíjas gólt lőtt.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban kanyarodjunk rá egy kicsit a hozzáállás kérdésére. Egy héttel ezelőtt az alábbi reményekkel néztem a mérkőzés elé: „megoldható a feladat, hogy egy semmitől sem félő, de önmagát a helyén kezelő, nem parádézó, de okos és kellően kemény játékot játszó csapatot küldjön fel a Groupama gyepére”, mármint ugye Horváth Ferenc. Sajnos ebből nem láttunk semmit, a mérkőzés kísértetiesen emlékeztetett a majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtti FTC-DVTK találkozóra (igaz, a gólok duplázásával). Akkor az első forduló nyögvenyelős, küzdelmes sikere után Bekő Balázs azt tartotta a legjobb megoldásnak, ha megpróbálja beparkolni a buszt a kapu elé és imádkozik Antalhoz, a kapufához és Bödéék szerencsétlenségéhez. Akkor félóra elteltével 3-0 állt az eredményjelzőn, a 32. percben pedig már csatárt kellett hozni belső védő helyére, hogy mentse a becsületét a csapat.
Bekő Balázs így küldte ki tavaly a fiúkat – jól látható a kapu előtti busz, amit fél óra és három beszedett gól után kellett sürgősen kiparkolni (Kovács – Bacsa csere)
Horváth Ferenc – akitől talán többen nem ezt várták – hasonló felállást talált ki Thomas Doll csapata ellen. Rombolás a játék helyett, védekezés a támadás helyett, még azt sem mondhatjuk jó szívvel, hogy a kontrákra számítottunk ebből a felállásból. Nagy kérdés (és utólagos okoskodás persze), hogy érdemes-e buszt parkoltatni egy olyan védelemmel, amelyik félóra után engedi, hogy tizenhét méterre a kaputól egy igazítás után az ellenfél egyik legtechnikásabb játékosa célba vegye a kaput. A 38. percben meghúzott csere pedig sajnos ismét tű élesen mutat rá: a vezetőedzőnek meg sem fordult a fejében, hogy a pályára küldött kezdő alkalmas lenne gólhelyzetek kialakítására.
A teljesség kedvéért: Egervári Sándor csapata eredményesen vette fel a harcot az akkor is erősebb zöld-fehérekkel
Alá kell húznom, hogy természetesen ez pusztán két mérkőzés és nem két vezetőedző összehasonlítása, amihez ugyanezen a vonalon hozzátartozik az időben középen elhelyezkedő FTC-DVTK mérkőzés is, amely 2-2-vel végződött, és amelyen egy egészen más felfogású csapat lépett pályára (aminek többek közt a szezonvégi tétnélküli nihil is lehetett az oka, de ez most tényleg nem témája ennek az írásnak).
Aki a tapsot elviseli, annak a füttyöt is el kell viselni
Nagyon igaz, nem kérdés véleményem szerint, hogy a Mester önmagára is érvényesnek tekinti ezt a kijelentést. Szombaton beleléptünk ugyanabba a folyóba, amibe egy évvel ezelőtt is. Úgy is mondhatnánk – Elek Ákos korábbi szavaira utalva -, hogy a langyos vízbe léptünk bele azzal, ahogy a Groupamában kibotorkált csapatunk a gyepre. A javítási lehetőség azonban adott. A Honvéd ellen nem az okos, bátor és taktikus futballon lesz a hangsúly.
A Honvéd ellen “csak” győzni kell!
(Kép: dvtk.eu)
