Talán senki sem gondolta komolyan, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban legtöbbször teljesen kilátástalan játékunk után éppen a Groupama Arénában fogjuk meglepni a komoly hazai hátszéllel bíró, anyagilag-szakmailag alaposan felpumpált Fradit. Ezt szerencsére Bódogék nem így gondolták: a hazai csapatok által nem sűrűn látható letámadásokkal próbálkoztunk, sokszor sikerrel, ha mégis sikerült a hazaiknak felhozni a labdát, akkor a debütáló Mevoungou rúgófalhoz hasonlóan küldte vissza az indításokat. Amikor mégsem ő volt a végállomás, akkor az újonnan magára találni-látszó védelem állta a sarat, ha nem tudom, hogy az ellenfél támadósorában ott van Kleinheiser, Gera, Lovrencsics vagy Moutari, talán el sem hittem volna. Liptákék tehát jó napot (félidőt) fogtak ki, egy tizenegyesnek köszönhetően pedig nem kis meglepetésre a vezetést is megszereztük.
A második félidőben azonban elkövettük a lehető legnagyobb hibát, amit egy előnyben játszó tehet: beálltunk védekezni úgy, hogy a középpályás védekezés Dausvili hiányában szinte kizárólag Mevoungou-ra hárult, ráadásul az első félidei letámadásoknak “köszönhetően” már a 65. perc körül elfáradtunk. A padon minőségi csere híján várható volt, hogy a Fradi beszorít minket, a visszatámadásokra pedig esélyünk sem volt, mert továbbra sincs olyan támadó középpályásunk, aki képes lenne fazont szabni az előrejátéknak. Az előző Groupama-béli meccsünkkel ellentétben ezúttal hat helyett “csak” kettőt kaptunk. Ez azt jelenti, ha a visszavágón csak egyszer is kapitulál a védelem, nekünk már 3 gól kell majd a bennmaradáshoz, ezért a realitások talaján maradva mondhatjuk, hogy nem sok esély mutatkozik már a továbbjutásra. Más kérdés, hogy talán nem is járnánk túl rosszul egy esetleges kieséssel, a bennmaradás sokkal nagyobb jelentőséggel bír egy esetleges Kupa-elődöntőnél. A látottak alapján erre akár jó esélyünk is van, az idei gyatra védelem feljavulása bőven elég lehet a minimális célok elérésére.
