Azon szurkolótársaink, akiknek már huzamosabb ideje képezi életük részét a Diósgyőr tudhatják, nekünk idegenben nem megy a játék. Pontosabban nem ment az idei szezon kezdetéig, mostanra azonban eljutottunk arra a szintre, hogy egy Újpesten játszott döntetlen is képes már-már vereséggel felérő dühöt/csalódottságot kiváltani bennünk.
Bódog Tamás némileg meglepő (nem szeretnék önellentmondásba keveredni, de mégis teljes mértékben védhető) döntést hozott Nagy Tibor és Kocsis Gergő csatasorba állításával. Már rögtön a mérkőzés elején magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést, a nyáron alaposan (ráadásul minőségi játékosokkal) felpumpált hazaiaknak szinte momentumuk sem akadt, hogy aztán Makrai Gábor újfent szemfüles góljával előnnyel térhessünk pihenőre. Nebojsa Vignjevic jól láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy idei nagy felfedezettjét, a Németországból hazatérő, és eddig remeklő Nagy Dánielt szinte zsebre tette a Kocsis – Busai kettős. Ha mégis sikerült eljutniuk a kapunkig, a védelem tanárian szabadított fel, különösen Karan volt megbízható a hátsó négyesből, aki mellett talán a szél sem fújt el ezen az estén. A gólunk mellett csak az első félidőben két ziccert hibáztunk el, Makrai illetve Óvári révén.
A második játékrészben éledezni kezdtek a fővárosiak, a helyzetek azonban továbbra is inkább előttünk adódtak, más kérdés, hogy sorra hagytuk ki őket. Aki régebb óta él a foci bűvöletében tudhatja, hogy az elpuskázott lehetőségek szinte mindig megbosszulják magukat, ahogy történt ez az utolsó tíz percre fordulva is. Egy gyenge felszabadításunk ugyanis visszakerült a hazaiakhoz, akik egy beadást követően Angelov révén egyenlíteni tudtak, igaz, erősen lesgyanús körülmények között.
Csak a tisztánlátás végett, a gólszerző nem, azonban két másik újpesti támadó lesen volt a beadás pillanatában, akik a mozgásukkal zavarták az ellenfelet (a mi védőinket), ami a labdarúgás jelenlegi szabályai alapján okot adott volna arra, hogy a partjelző les miatt emelje a zászlaját. De legyünk jóhiszeműek, mondjuk inkább, hogy szándékos csalás helyett inkább csak nincsenek tisztában a szabályokkal, annak ellenére, hogy ez lenne az egyetlen dolguk. Megint csak más kérdés, hogy Antal Botond mit gondolt, amikor elindult a beadásra, ott a kapusnak, ha elindul, pusztítania kell(ett volna). Ami az ő esetében feltűnő volt még, hogy akár kirúgásból, akár kidobásból, de csak elvétve sikerült csapattársat találnia.
Az utolsó percekre így szinte új meccs kezdődött, akadt még újpesti ziccer, mi azonban további két ordító helyzetet is elpuskáztunk – Nono és Óvári – hogy aztán a frissen beálló Szarka továbbítsa mindannyiunk jókívánságait az addigra fejben teljesen szétesett játékvezetőnek. Hórihorgas támadónk meg is kapta a Vad II-féle “sportszerű” játékvezetés menetrendszerű piroslapját, a mérkőzés pedig a hármas sípszóval végetért. Bódog Tamás a héten roppant szimpatikus módon kiállt a miskolci szurkolók mellett, megemlítve, hogy kénytelenek voltunk egy másik tábor által elkövetett “szörnyűség” miatt bűnhődni, a piros-fehér fanatikusokkal talán ez az este is máshogy végződött volna. Végül, de nem utolsó sorban szeretném megemlíteni, hogy egyvalaki közülünk mégis ott lehetett a lelátón, Aranyosi Péter Karinthy-gyűrűs humorista ugyanis a miskolci tábort egy személyben megtestesítve buzdította a srácokat, nem egyszer a mi arcunkra is mosolyt csalva. Folytatás jövőhéten Debrecenben, a Mezőkövesd ellen.
