Az én fociológiám

35885811_10214069264544461_4023605777565483008_n

A foci a földkerekség legcsodálatosabb játéka. A magyar is. Csak azért bocsátom ezt előre, mert egy kedves ismerősöm azt mondta: szereti a focit, de nem mazochista, hogy magyar meccset nézzen.

Nekem a magyar labdarúgás a mindenem és büszkén vállalom ezt a perverziót akkor is, ha kigúnyolnak érte. Hiába látom, hogy micsoda bombát ereszt meg Cristiano Ronaldo, vagy milyen cselekkel kápráztatja el a fél világot Lionel Messi, az én lelkembe az a gól vésődött bele, amit a Magyar Kupa döntő 90. percében Bacsa Patrik rúgott a liláknak. Az a pillanat életem legcsodálatosabb momentumai között marad kitörölhetetlenül. A boldogság, ami akkor átitatott a tízezerszeresére erősödött fel bennem, mert tízezer diósgyőrivel együtt éltem át.

Sokat szapuljuk a magyar focit, pedig két éve a magyar válogatott miatt állt le a körúti villamos. Egyetlen sportágat sem ismerek, ami a labdarúgáshoz hasonlóan képes lenne elmosni a társadalmi különbségeket, ami elhitetné velünk, hogy erősek és legyőzhetetlenek vagyunk, összetartozunk. Amikor (váratlanul) feljutott a DVTK az NB II- ből  Benczés Mikivel, úgy ünnepelte Miskolc a feljutást, mint mások a BL-döntőt.

Engem ez a magyar foci tesz boldoggá és ez az, ami miatt annyit dühöngök és szomorkodom. Tudom, hogy megcsaltak néhányszor. Volt vereség, bunda, lélektelen játék és igazságtalan elnyomás. Sosem felejtem az első csalódást, amikor nagyapám az 1978-as argentin vébén így vigasztalt: „ne sírj kislányom, ezek a magyarok nem tudnak focizni.” Pedig 1-0-ra vezettünk Argentína ellen a világbajnokság nyitó meccsén 70 ezer ember előtt Buenos Airesben. De én vigasztalhatatlanul sírtam, mert a végén kikaptunk 2-1-re. És hiába telt el negyven év a mai napig is fáj, hogy Törőcsiket és Nyilasit kiállította az a nyomorult Antonio José da Silva Garrido. Azóta nem eszem szilvát, rohadjon meg!

Valami érthetetlen oknál fogva mágnesként vonzott magához a foci. Akkor is emelt fővel mentem meccsre, amikor osztályfőnököm felpofozott miatta. „Egy senki lesz belőled, ha meccsre jársz. A foci nem lányoknak való! ” – ordította. Igaza volt, senki lettem, de egy olyan senki, aki rajongásig szereti a futballt. Akit bárhová vet a sors, az első bútordarabja egy háromszög alakú Diósgyőr-zászló a csupasz falon.

A labdarúgás azért központi kérdés a világon, mert pontosan olyan, mint az élet: boldogságot, szépséget, szenvedélyt, örömöt, bánatot, csalódást ad. Megtanít tűrni, szenvedni, küzdeni, örülni és értékelni amink van: a két lábat amivel focizhatunk, a hangot, amivel üvöltve biztathatjuk a csapatunkat. Csodálom Messit, tisztelem Pep Gardiolát, lenyűgöznek a szép cselek, a gyors játék, a legendás tiki-taka, a német dominancia, az angol szellem, az olasz vitalitás, a spanyol játékosság. De mindez összeadva sem adja meg a labdarúgás archéját, hiszen a futball csak a benne lévő érzelmi plusztól tarthat milliókat lázban. A focihoz nem elég a kibocsátó oldal – a játékos, az edző, a csapat, a stáb. A befogadás, a szurkoló ugyanolyan fontos, együtt válnak kerek egésszé. Tökéletes formává, mint a labda.

A szívem mélyén kitéphetetlenül a Diósgyőr áll. Ezért is dobban a kelleténél nagyobbat, ha saját nevelésű játékosokat látok a pályán. Volt egy régi Latinovits-dal: „a szívemmel látlak téged”. Így vagyok én magyar focival: a szívemmel látom. Ettől lesz több és szebb számomra, mint bármi más.

Hajrá Magyarok! Hajrá Diósgyőr!

(Fekete Zsuzsa)

fotó: Kalocsai Richárd

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK