A DVTK-val a magyar labdarúgás nyerte a legtöbbet

Kalocsai Richard

Sokkot kaptam. Nem emlékszem a vezető gólunkra, csak arra, hogy keresem a bírót a szememmel, nem szívja-e vissza? De gól, ez már biztos. Megadta! 1-0. Tízezer infarktusközeli állapotban ordító piros pólós ember, akár a Guinness-rekordokba is bekerülhetnénk; szimplán orvosi csoda, hogy mindenki túlélte. A jelentéktelen számú Vidi-drukker halkabban enbékettőzik, mi pedig felrobbantjuk az új arénát, Diósgyőrben az üvöltés a hanggránát. Senki nem sérül meg, csak szédülünk a boldogságtól.

Szombaton minden diósgyőri reményhalat ebédelt, mert hát a remény hal meg utoljára – mondja egy vicces figura, de hogy mi hozott ki egy tök utolsó, esélytelen csapat meccsére tízezer piros-fehér drukkert, angol tudósok még sokáig vizsgálják.

A lelátón percenként jön a helyzetjelentés a többi meccsről: a Honvéd már vezet a kiesőjelölt Vasas ellen, a Balmazújváros – Ferencváros meg olyan fordulatos, hogy nem bírom követni. Borzasztóan szégyellem magam, de feltör belőlem egy ismeretlen érzés: szurkolok a Fradinak. (Hihetetlen, mit hoz ki az emberből a stressz.)

Imára kulcsolom a kezem: „Uram! tudom, hogy méltatlanok vagyunk, de kérlek, nézz le ránk, tégy csodát!” Isten azonban hamar jelzi, Ő nem kívánságautomata, jön Scsepovics és kiegyenlít. 1-1. A Diósgyőr azonban nem esik össze, gyorsít a csapat, tovább fokozzák a tempót. Ennyi helyzetünk, mint ezen a meccsen, egész tavasszal nem volt. Hogy miféle dob szól a játékosokban nem tudhatom, de összeszedik minden erejüket és együtt lüktetnek a lelátóval. Fernando okosan cserél, leváltja a fáradó Ugrait, üdvrivalgás fogadja a diósgyőri Bacsa Patrikot. Nyolc perc van hátra, az idő szubjektív fogalom, most éppen rohan. Hiába áll jól a többi meccs, nekünk még gólt kell szereznünk! De ki fog itt gólt rúgni kérem? – kérdi egy úriember mögöttem.

Ebben a pillanatban egy elképesztő csere: bejön a pályára Makrai Gábor, aki korábban jobbára csak az NB III-ban kapott helyet. Makinak csupán öt perc kell, hogy bizonyítsa a csapatban a helye. Egy felejthetetlen pillanat következik, a Gáborok zseniális összjátéka: a diósgyőri nevelésű Eperjesi mesteri labdával indítja Makit a jobb oldalon. A csatár bekapcsolja a rakétákat miközben az egész stadion állva tombol. Hiába taszítják hátulról az aranyruhás védők, Makrai gázol, mint a tank, egy csel, két csel, és tizenkettőről lendületből kilövi a hosszú sarkot. Micsoda nemes válasz a mellőzöttségre! Ilyet csak a legnagyobbak tudnak. Minden diósgyőri megfogadja, hogy a meccs után tiszteletből felveszi a Gábor nevet, (a lányok az Epret) de előtte még ordítunk, borulunk jobbra-balra, pörgetjük a sálat, koordinálatlan testmozgást végzünk, dobáljuk a makukát. Kettőőőőő – egy, ez utóbbit kötelezően nullának titulálja a piros-fehér tábor Hollósy András vezénylete mellett.

Sosem fogom megfejteni, hogy mi ez az atmoszféra Diósgyőrben, de nincs még egy hely a földkerekségen, ahol a kiesőjelölt meccsén több ezer meglett férfiember sír egyszerre. Örömkönnyekben úszik a stadion, egyszerre ugrálunk és bőgünk. A játékosok is zokognak, Tamás Márkot látom, ahogy sírva az ég felé mutat. Hevesen ver a szívünk, majd egy pillanatra konkrétan mindenkié megáll Pátkai kapufájánál. Iványi és az édesanyja csalhatatlanul érzik, hogy le kellene fújni a meccset, de még két perc a ráadás. És nem telik, és nem telik és még mindig nem telik az a rohadt idő. Hogy létezik, hogy csak vánszorognak a percek? Nagy vártatva belehasít a diósgyőri estébe a hármas sípszó, egy percig sós boldogságban fickándozunk. Mindent megtettünk. Csapat és szurkolók együtt. Nem is szabad másként.

Mostantól azonban nem a saját kezünkben van a sorsunk. A stadion elcsendesül. Ez egy görög dráma esküszöm. Tízezernyi nyirkos kéz szorongatja a mobiltelefonokat. A Balmaz-Fradi még mindig tart, és tudjuk, Horváth Feri csapata híres a hosszabbításban lőtt gólokról. Élő holtak vagyunk, mikor kiderül, hogy Rudolf a 95. percben betalál a zöldek kapujába. Látom magam előtt Rudi 45 fokban dőlt fejét, ahogy rohan ünnepelni, de érzem, ez egyszerűen nem lehet igaz! Itt vagyunk tízezren együtt. Az lehetetlen, hogy hiába vertünk bajnokot! Ekkor valaki elkiáltja magát: „nem adták meg Rudolf gólját les miatt”.

A csapatunk összekapaszkodik a pályán, a kör közepén náluk is egy mobil lehet. Eltelik még egy elképzelhetetlenül hosszú perc, majd az ultrák felől hallatszik az üvöltés, és már tudom: bent maradtunk! A pályán égbe rúgják a labdákat, a játékosok egymás nyakába borulnak, mindenki összekönnyezi valakinek a mezét. Fernando élete egyik legboldogabb szülinapját üli, odabent tart a sajtótájékoztató, ahová – utólag megtudom – szerényen behívja az egész stábot, hogy köszönetet mondjon. Mi, szurkolók örömködünk még egy félórát a lelátón, nem bírunk mozdulni, összeszőtt minket a Diósgyőr szeretete.

Ősszel ha, még élünk ugyanitt – int egy bácsi kifelé menet, de senkinek nem akaródzik hazaindulni, értékelni kell még a csodát, elmondani százszor, ezerszer, hogyan éltük meg, hogy az öt kiesőjelölt közül a legminimálisabb eséllyel indultunk, mégis mi őriztük meg az NB I-es tagságot. A stadion parkolójában Gabi Üveges dobol, a férfiak sörrel a kezükben énekelnek, az autók ütemre nyomják a dudát. Szombat este kiizzadtuk magunkból az utolsó cseppet is. A DVTK bennmaradásával pedig a magyar labdarúgás nyerte a legtöbbet: a csodálatos Diósgyőrt.

(Fekete Zsuzsa)

fotó: Kalocsai Richárd

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK