Tisza Tibor azt mondja, hogy kihozta a maximumot a focipályafutásából és elégedetten akasztja szögre a stoplist. Mi számára a valódi motiváció? Hogyan élte meg a sikert és a szidalmazást? A tehetség vagy az emberség számít jobban a labdarúgásban? A pénz vagy más egyéb motiválja a labdarúgót? – erről is beszélgettünk a válogatott csatárral, aki 30 találatával a 12. helyet foglalja el a diósgyőri góllövők örökranglistáján, de volt magyar bajnok, ezüstérmes, és gólkirály is.
Úgy fogalmaztál, azért vonulsz vissza 33 évesen, mert már nem érzel magadban elegendő motivációt. Mi motivált téged, ami most olyan mértékben hiányzik, hogy visszavonulsz?
Novemberben 34 éves leszek, és már nem tudok annyit beletenni a fociba, amennyit szeretnék. A döntésem inkább arról szólt, hogy akarok-e epizódszerepet vállani valamelyik csapatnál. A válaszom: nem. Bárhol játszottam, alapember voltam, méltósággal akartam befejezni a pályafutásomat. Még idén is tudtam élni a lehetőséggel, gólokat rúgtam, jó szezont zártunk a DVSC-vel, számomra így kerek a történet.
Azt nyilatkoztad, hogy fizikailag szuper állapotban vagy. Az fel sem vetődött, hogy levezetsz valahol? Biztosan van olyan csapat, ahol nagy segítség lehetne a tapasztalatod.
Volt erről szó, de hangsúlyozom, hogy nem akarok olyan állapotban távozni, amikor már nem megy jól a játék. Vidékre vagy külföldre nem akartam szerződni, mert nem szeretnék elszakadni a családomtól. Büszkeséggel tölt el, hogy a nevelőegyesületemben fejezhettem be a pályafutásomat.
Azt mondod, hogy nem akartál úgy játszani, hogy nem megy a játék, ilyen időszak mégis előfordul egy sportoló életében. A közönség kritikus, és mindenki másként dolgozza fel, ha bántják. Téged hogyan érintett, ha megtaláltak a szurkolók?
Ugyan kit érinthet jól a bántás? Természetesen nekem is rossz volt, de hálás vagyok, mert kevés részem volt szidalmazásban. Legtöbbször központi szerepet játszottam a csapataimnál, sikeres voltam. Kifejezetten jó érzéseim maradtak a diósgyőri és az újpesti időszakomból is. Az emberek általában kedvelik a góllövő csatárokat. Ha volt is időszak, amikor nem ment annyira a játék, mire felerősödtek volna a negatív hangok, újra lőttem a gólokat. Olyan nem volt, hogy huzamosabb ideig nem találtam be.
Sokat hallani arról, hogy a kapusok külön kasztot alkotnak a fociban. Mi helyzet a támadókkal?
Már eleve a támadó elnevezés is megmutat valamit a csatár tulajdonságaiból, vagyis egy olyan emberről beszélünk, aki mindig előretör. Míg a védő a biztonságra törekszik, addig a csatár kockáztat. Drótkötélen kell egyensúlyozni, hogy bevállalok egy szitut, vagy inkább tovább cselezek. A csatárnak talán kisebb a felelőssége, mint egy védőnek, hiszen ha a védelem hibázik, hátrányba kerülhet a csapat. A támadónak egy kihagyott helyzet után újra és újra lehetősége adódik, hogy előnyt szerezzen és eldöntse a meccset. Megkockáztatom, hogy a csatár adja a játék sava-borsát, és a nézők emlékezetében is főként a gólok maradnak meg.
Van olyan személyiségtípus, aki nem való csatárnak?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a csatár legyen önbizalommal teli, vagány, bátor, bevállalós. Sokszor tapasztaltam, hogy a csapaton belül a csatárok a legerősebb karakterek, sőt gyakran megosztó személyiségek is. Ahhoz, hogy egy csatár sikeres legyen, időnként valami váratlant kell húzni, viszont aki erre képes, az kissé csodabogár is, nem szorítható sémák közé. Ha edző lennék, biztos, hogy a csapatomban nem lehetne védő egy csodabogár, mert az utolsó embernek stabilnak, sziklaszilárdnak kell lenni.
Diósgyőrben az elmúlt tíz évben nem volt olyan csatár, aki tíz gólnál többet rúgott volna az élvonalban. Mit mutat ez a számodra?
Szokták mondogatni, hogy a csatár tíz gól fölött kezdődik. Diósgyőrben elég nehéz a csatárok helyzete, hiszen nem szerepel az élmezőnyben a csapat, a keret sem volt mindig kimondottan erős, jöttek-mentek a játékosok, sok volt a változás. Állandóság nélkül nehéz folyamatosan jó teljesítményt nyújtani. Sokkal könnyebb a dolga a csatárnak a dobogóért harcoló, domináns, támadó csapatoknál. A gólkirályok is általában az erősebb csapatokból kerülnek ki. Előfordul az is, hogy egy viszonylag gyengébb együttes adja a gólkirályt. Ilyenkor vagy a csatár kiemelkedő képességű, vagy olyan játékrendszerben játszanak, ahol arra az egy emberre építik fel a támadásokat.
Beszélgettem egy kiváló szakemberrel, aki azt mondta, hogy még többre vihetetted volna, ha az edzőid többsége azon a poszton játszat, ami leginkább fekszik neked. A center mögött, középen: az a te helyed! Ez azt jelenti, hogy bármilyen kiváló egy labdarúgó, ha a stratéga nem oda tolja a sakktáblán, ahol lennie kell, akkor a játékos hiába küzd?
Ez teljesen így van, nem is kérdés! Tekintsünk külföldre: ha Messi vagy Ronaldo nem ott játszana, ahol a legtöbbet hozhatja ki magából, akkor nem lehetne az, aki. Valóban igaz, többször belekerültem abba a helyzetbe, hogy az edzőim beszuszakoltak egy olyan játérendszerbe, amihez nekem nem volt meg a tehetségem, így az energiám arra ment el, hogy végrehajtsak olyan feladatokat, amiben nem tudtam a legjobbat nyújtani. A csatár mögötti pozíció, ott szabadon mozogni, az volt az igazi a számomra!
Debreceni nevelésű játékos vagy, de 14 évvel ezelőtt a Diósgyőrben mutatkoztál be az élvonalban. Több mint 100-szor húztad magadra a diósgyőri mezt, és 30 gólt szereztél. Mi maradt meg leginkább a miskolci időszakból?
Nagyon jó közösséget alkottunk, egymásért küzdöttünk. Anyagi gondokkal küszködött a klub, nem volt pénz, csak a szurkolók és csapat volt, szenvedélyesen harcoltunk egymásért. Emlékszem, hogy az első hat meccs nem sikerült, a hetediken tört meg a jég, akkor az én gólommal nyertünk, és attól fogva megindultunk fölfelé. A kilencedik helyen végeztünk, ami hatalmas sikernek számított. Az utolsó meccsen a szurkolók beszaladtak a pályára és úgy ünnepeltek minket, mintha bajnokságot nyertünk volna. Fantasztikus volt, hogy mennyire egymásra talált a csapat és a szurkolótábor. Örök emlék marad.
Azt mondtad, hogy nem volt pénz, mégis motiváltak voltatok és örök emlék marad a diósgyőri kilencedik hely. Nekem van egy olyan idealista gondolatom, hogy létezik sokkal mélyebb motiváció a pénznél. Hiszen te sem arról beszélsz csillogó szemmel, hogy milyen klassz, amikor tizedikén csörög a kassza.
Ezt te is, én is így gondolom, de tízből hat embert lehet, hogy mégis az tesz boldoggá, ha sokat keres, és ezáltal mindent megadhat a családjának. Ki kell mondani, hogy van, akit a pénz motivál és prémiummal lehet leginkább ösztönözni, de ezért nincs jogunk senkit elítélni! Mindenkihez meg kell találni a kulcsot, hiszen olyan nincs, hogy ugyanaz motiváljon minden egyes embert.
Hagyjuk a pénzt! Nézzük tovább a pályafutásodat. Bombaformában igazoltál Újpestre. Százszor játszottál lila-fehérben…
Talán az újpesti időszakom volt a legsikeresebb. 100 meccsen 50 gólt rúgtam. Az Újpest nagy klub, és az ott elért eredmények valahogy hatványozottan jelentek meg.
Mire tanított, és mit változtatott meg benned a belgiumi légióskodás?
A belgiumi időszak legfőképpen azt mutatta meg, hogy nem akarok mindenáron külföldön futballozni. Amikor kikerültem, azt gondoltam, hogy nem is vagyok igazi focista, ha nem játszok külföldön. A kint töltött idő világított rá, hogy az emberi kapcsolatok számomra mindennél többet érnek. Tizenöt gólt szereztem a belga bajnokságban. Volt olyan, hogy a két gólommal nyertünk 2-1-re, aztán a meccs végén hazamentem az üres lakásba. Nem volt, akivel megoszthattam volna az örömömet, az érzéseimet. Ekkor ismertem fel, hogy szeretnék teljes életet élni, nem lehetek igazán boldog úgy, ha csak a karrierem szárnyal.
Mi lett a felismerés következménye?
Mikor Belgiumból visszatértem, szabadon igazolható lettem. Hála Istennek akkoriban ismertem meg a feleségemet. Nagyon sok csapat keresett itthonról és külföldről egyaránt, de a számos ajánlat közül a DVTK-t választottam. A diósgyőri közegről gyönyörű emlékeim voltak, és számomra ez volt a legnagyobb mozgatórugó. Újra akartam érezni azt az érzést, amit a Diósgyőr adott. A döntésemet nem a pénz befolyásolta soha, hanem az, hogy hol élhetem meg leginkább a foci adta teljességet, hol van igazi focihangulat. Érdekességként megemlítem, hogy a Royal Antwerpen a „belga Diósgyőr”, rengeteg a szurkolója, az egyik legnépszerűbb csapat az országban. Ott kicsit úgy éreztem magam, mintha Miskolcon lennék, az év játékosa lettem, jó szívvel gondolok rá.
Te voltál az a diósgyőri játékos, akinek már 21 évesen önfejlesztő könyvek tucatjai sorakoztak a polcain, valamint azoknak a futballistáknak a videói, akiktől tanulni akartál. Már akkor tudományos alapokra helyezted a táplálkozást, amikor még nem igazán foglalkoztak vele. A testvéred – aki szintén sportember – tanácsokkal segítette a pályafutásod. Sosem hallottuk a neved a nagy bulikkal összefüggésben. Mindezekből úgy tűnik, hogy nagyon komolyan gondolod a labdarúgást.
Mindig tudatos voltam, jártam a saját utam. Azt majd mások megítélik, hogy ez szerintük sikeres volt-e vagy sem. Annyit mondhatok, hogy a tükörbe tudok nézni minden reggel, mert a játékospályafutásom alatt mindent megtettem, amit tudtam. Az életem eddigi szakaszát a focinak rendeltem alá. Nem értek egyet azzal, hogy sokkal több lett volna a karrieremben. Nézd meg, hány tehetség van, aki elkallódik, sosem viszi semmire.
Mi számít? Hogy valaki milyen ember, vagy az, hogy mennyi tehetség van benne?
Hosszú távon az számít, hogy ki milyen ember. De tehetség és szorgalom nélkül nem lehet eredményeket elérni. A mai világban nagyon sokat számít a profizmus, mert ha nem rendelsz alá mindent a focinak – étkezés, életmód, tanulás és még sorolhatnám – akkor elhullhatsz egy perc alatt.
Tizenöt éve az mondtad, hogy azért nem jelentkezel egyetemre, mert a focira akarsz koncentrálni. Most eljött a tanulás ideje?
Jól látod, már be is iratkoztam az egyetemre, sportmenedzsernek tanulok. Mindig szerettem volna diplomát szerezni. Korábban is jelentkeztem egyetemre, de az élet úgy hozta, hogy eligazoltam, és nem voltak optimális feltételek a tanuláshoz.
Volt olyan epizód, amit kihagytál volna az életedből?
Minden hozzáadott a fejlődésemhez, még a rossz döntések is. Mindennek megvolt a helye és értelme.
Egy ilyen szép pályafutás mögött sokan állnak. Van valaki, akinek különösen sokat köszönhetsz?
Elsősorban a családomnak, mert ők nagyon sokat tettek azért, hogy sikeres labdarúgó lehessek. Ha a családom mellett egyetlen embert lehetne megneveznem, akkor Pajkos Jánost, a DVTK és a Debrecen korábbi edzőjét emelném ki. Nemcsak a futballt látja hihetetlenül jól, hanem emberileg is nagyon sokat lehet tőle tanulni. Felsorolni sem tudom, mennyi mindenért hálás vagyok neki.
Egy korábbi interjúban, amikor a gólkirályságodról kérdeztek, azt mondtad, hogy számodra a legfontosabb, hogy jó férj és jó apa legyél, most hogy több időd lesz, ez kerül előtérbe?
Csodálatos feleségem, és nagyon helyes, okos gyerekeim vannak, remélem, hogy méltó családfővé válok. Hiszem, hogy a karrieremben is rövidesen megtalálom azt a helyet, amiben ugyanúgy önmagam lehetek, mint a pályán, csatárként voltam.
Fekete Zsuzsa
fotók: dvtk.eu
