A legstabilabb “bohóc” – Kövesfalvi István magyar kapusokról, és arról milyen volt pénz nélkül focizni Diósgyőrben

942177_559803770741644_1570156051_n

A legstabilabb „bohóc”

A kapus nőjjön nagyra, legyen tekintélye és teljesítsen jól. Ennyi lenne a jó kapusok titka? Kövesfalvi István, a magyar utánpótlás válogatott kapusedzője, a DVTK korábbi kapusa diósgyőri pályafutása mellett arról is beszélt az 1910.hu-nak, hogyan gyógyult ki a rákból és állt újra a kapuba, és melyik magyar kapust igazolná le, ha az NB I-ben edzősködne.

 Mindig vidámnak, pozitívnak látlak. Honnan fakad ez az optimizmust?

Mindig ilyen voltam: vidám, optimista és bohém. Minden csapatomnál az öltöző bohóca voltam, talán ezért is lett sok barátom. Néha hosszú évek eltelnek, hogy valakivel nem találkozunk, de ugyanott folytatjuk, ahol tíz éve abbahagytuk.

Azt tartják, úgy kezdődik egy sikeres csapat felépítése, hogy „végy egy jó kapust!” Milyen a jó kapus?

Inkább a személyiségjegyeket mondom: a jó kapusnak az öltözőben is van hangja, határozottan irányít, sosem áll be csendesen a sarokba. Viszont ahhoz, hogy hallgassanak rá, jó teljesítményt kell nyújtania a pályán, különben hamar oda lesz tekintélye.

Hogyan tettél szert tekintélyre, amikor Diósgyőrben védtél?

 Az életemnek egy nagyon különleges időszaka volt a diósgyőri, mert 2004-ben szinte mindenki le akart beszélni a folytatásról. Rákos voltam, kemoterápiát kaptam, a hajam kihullt, épphogy csak kilábaltam a súlyos betegségből. Az otthon üldögélés azonban nem tett volna jót, mindenképpen védeni akartam. Ebben a lábadozó állapotomban kellett kivívnom a helyem és a tekintélyem az új csapatomban. Nagyon sok fiatal játszott a DVTK-ban, Tisza Tibi, Máté Peti, Virág Ali és a többiek akkor bontogatták a szárnyaikat.

A körülmények azonban nem voltak éppen optimálisak a jó focihoz.

Valóban, volt olyan időszak, hogy hónapokig nem kaptunk fizetést. Hárman laktunk egy lakásban: Mogyorósi, Hornyák és én. Annyira nem volt pénzünk, hogy többször is közösen dobtuk össze a kajára valót és együtt főztünk. Nekem majdnem elúszott a lakásom, mert nem tudtam a lakáshitelem fizetni, és szinte mindegyikünk küszködött valami hasonló problémával. A nehézségek viszont összekovácsoltak minket, de nem hagyható ki, hogy a csapategységben nélkülözhetetlen szerepe volt az ősdiósgyőri Vitelki Zolinak is. Bármilyen nehéz időszak volt, azt a társaságot a mai napig is visszasírjuk mindannyian. Tudtunk egymásért és a DVTK-ért küzdeni, a perememberek is húztak. Mindenki egyirányba! Tudták ezt a szurkolók is, mindig jöttek, biztattak minket. Akkoriban született az a drapi, ami mindent elmondott a diósgyőriek érzéseiről: „Minden meccs ajándék” – ez állt a zászlón. A drukkerek hálásak voltak már azért is, hogy létezett egyáltalán diósgyőri csapat. Hihetetlen mennyire szeretik a klubot Miskolcon.

Tisza Tibor is lelkesen mesélt erről az időszakról az 1910.hu-nak, te is, ő is azt mondjátok, hogy nem voltak adottak a feltételek, mégis hajtottatok. Mi vitt előre hétről-hétre?

Nagyon fontos tényező volt a szurkolók szeretete. Talán sokan el sem tudják elképzelni a tizenöt évvel ezelőtti helyzetet, amikor a szurkolók gyűjtöttek a futballistáknak pénzt, mert tudták, hogy nincs fizetésünk. Összeadtak nekünk 80 ezer forintot, és elhozták egy szatyorba kötve a sok aprót. Mi kivettünk belől egy vacsorára valót és közösen főztünk egy jót a csapattal. Éppen akkoriban jött a nagy mádi árvíz és úgy éreztük, azoknak kell ezt a pénzt adnunk, akik nálunk sokkal nagyobb bajban vannak. A csapatban mindenki rábólintott az adakozásra, és elvittük a mádiaknak a pénzt. Hihetetlenül felemelő érzés volt jót tenni, tudtuk, hogy a pénz a legjobb helyre ment. Mélyen megmaradt bennem ez a történet. Jó csapat voltunk, mert képesek voltunk egymásért és másokért is tenni. Mindemellett megvolt bennünk a focihoz szükséges csibészség is.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a súlyos betegségedben szerepet játszott az is, hogy két csapatoddal, a Vasassal és a Gázszerrel is nehéz időszakot éltetek meg. A Vasassal kiestetek, a Gázszer megszűnt. Lehet annyira stresszes a foci, hogy megbetegít?

Mindkét történet nagyon rosszul érintett, és valóban hatalmas stressz volt számomra. Természetesen nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy ezek a veszteségek okozták a rákot, mégis úgy érzem, hogy szerepük volt benne. Azonban a gyógyulásomban is döntő tényező volt a foci, hiszen ahogy lábra tudtam állni, azonnal kimentem a pályára, sétáltam ötven métert, leültem, majd újra kezdtem. Bár a kemoterápia teljesen szétvert, legyengültem, a hajam kihullott, de nem adtam fel. A fiam születése is elképesztően nagy erőt adott, sokat segített abban, hogy kijöttem a betegségből.

Emlékszel a gyógyulásod utáni első meccsre?

Akkoriban érdekes volt a történetem a médiának, a tévések éppen egy Diósgyőr elleni meccsünkre jöttek ki 2003 nyarán. Csereként védtem a REAC kapuját és az utolsó 20 percre cseréltek be a DVTK ellen. 3-0-ra nyertünk.

Bárhol játszottál, mindenütt jó szívvel emlékeznek rád. Mikor az Újpest szerződést bontott veled 2008-ban, akkor is csak jót mondtak rólad a távozásodkor. Mi a recepted?

Nincs recept, ez belülről jön, mert ami a szívemen, a számon. Mindig őszinte és jókedvű voltam, de amikor kimentem a pályára, kőkemény munkát végeztem. Aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni sem. Emlékszem egyszer Diósgyőrben Simon Attilát hívtam el horgászni, mert egy ideje már nem ment neki a góllövés. Ott aztán ökörködtünk, röhögtünk, mindent bevetettem, hogy jól érezzük magunkat. A következő két meccsen Simi négy gólt rúgott. A tanulság az, hogy észre kell venni, ha valaki mélyponton van, és segítő kezet kell nyújtani neki. A lazítás, a görcsök feloldása meghozhatja a vágyott sikert. Meg kell tanulni örülni is annak, ha valamit elérünk. Az egyik meccsen kettő-nullra vezetett ellenünk a Nyíregyháza és sikerült kiegyenlítenünk, ami nagy fegyvertény volt. Aznap este én vezényeltem a Diósgyőr-indulót a drukkereknek. Felejthetetlen élmény!

Számtalan jó sztorid van, szívesen hallgatnám akár reggelig, de térjünk vissza a kapusokhoz. Most az MLSZ-nél dolgozol az utánpótlásban. Hogyan látod a magyar kapusokat?

Az előző nagy kapusgeneráció – Király, Sáfár, Vezér, Babos – sajnos már kifut, sok kiemelkedő nevet most nem tudnék sorolni.

Hol akadtunk el?

Hasonlóak a gondok, mint a mezőnyjátékosoknál, vagyis remegnek az alapok. Már a kiválasztásnál gondot jelent, hogy sok olyan gyerek akar védeni, aki nem alkalmas a profi sportra. Másrészt – nem megbántva senkit – a kapusedzők egy része elavult módszereket használ, nem követi az új trendeket, ezzel pedig a gyerekektől veszik el a lehetőséget, hogy kihozzák magukból a maximumot. Sokkal nyitottabbnak kellene lennünk a tanulásra, a képzésekre, mert csak így érhetünk el tényleges fejlődést.

Ha most NB I-es edző lennél egy hazai felnőtt csapatban, melyik kapust igazolnád le?

Fiatalokat vinnék a csapatomba. Bese Balázs, Demjén Patrik, Zöldesi Illés, Gundel Takács Bence, Varga Ádám mind olyan kapusok, akikben óriási potenciál van. Az ma már alap, hogy egy kapus legalább 190 cm legyen, különben nem tudja bevédeni a kaput, ha ettől alacsonyabb alig van esély arra, hogy komolyabb klubhoz kerüljön.

Tizenkét éve szervezel kapustáborokat gyerekeknek. Abaújszántón már tizenhárom kapustábort tartottatok Veréb Györggyel. Mi motivál ebben?

Szeretem látni a fejlődést. Volt olyan gyerek, aki egy kis falusi csapatból felsőbb osztályba jutott, a tehetség utat tört magának. Ez a kapustábor olyan, amit ötvenévesen is emlegetnek majd, annyi élményt szereznek ott a gyerekek.

Ha valamelyik csapat gondban lenne, beállnál még a kapuba?

Veréb Gyuri, a DVTK legendája 49 évesen is beállt a Diósgyőr kapujába, amikor szükség volt rá. Felállva tapsolt hozzá az egész stadion. Néhány éve megígértem neki, hogyha valaha Diósgyőrbe hívnának dolgozni, egyszer még én is védenék. Belátom, akkor lenne a legnagyobb szükség a négylevelű lóheréire, amit minden meccs előtt a zsebembe dugdosott, hogy szerencsét hozzon.

Fekete Zsuzsa

 

 

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK