Kisvárda, kisfoci, ez egy hörcsögnek is vérciki – értékelő

Sokáig gondolkodtam, mit fogok írni majd a mai meccsről, hiszen nem mondanám magam – még magyar szinten sem – futballszakértőnek, sem hangzatos közhelyekből megélő sportújságírónak. Abban az egyben viszont már a mérkőzés kezdete előtt biztos voltam, hogy nem a lenyűgöző színvonal és a szemet kápráztató iram lesz az értékelő vezérfonala. Így van egy kis időm – miközben csordogál a játék a csilli-villi várdai futballszentélyben – elmélázni azon, hogyan is jutottunk idáig. Kisvárdán játszunk keleti, vagyis inkább kiesési rangadót. Gondoltunk volna erre néhány évvel ezelőtt? Én biztosan nem. Vagy ha valaki a jövőből mégis ezt jósolta volna, ijedtemben a harmadosztályú tudósításokat kezdtem volna böngészni, félve attól, hogy előbb-utóbb mi is itt kötünk ki. Bár – nem árulok el nagy titkot – ez a félelmem nem teljesen alaptalan, és talán nem is vagyok ezzel egyedül.
Közben kimaradt egy életveszélyes támadás hazai oldalon, a 25. percben.

A Diósgyőr idei meccsei a fentiekkel ellentétben számomra mégis felérnek egyfajta terápiás kezeléssel. Kifejtem ezt egy kicsit bővebben, mert úgyis a Kisvárda támad, és úgysem lennék képes leírni a szabolcsi támadók nevét, azt sem tudnám megmondani, hogy a legtöbb játékos a Földgolyó melyik véletlenszerű pontjáról pottyant épp ide, a magyar futballvalóságba. Szóval terápia. Az elmúlt öt és fél évet amolyan önkéntes száműzetésben töltöttem, Angliában, ahol szórakozás helyett többnyire csak a hanyatló Premier League meccseit tudtam „élvezni”, a mi mennyei futballunk észveszejtő izgalmai helyett. Mert izgalmakból bizony kijutott nekünk az elmúlt pár évben, ez tagadhatatlan. Épp ezért a hazaköltözésemet is úgy intéztem, hogy újra tudjak meccsre járni. Legalább havonta egyszer. Vagy kétszer. Vagy az összesre. Miért ne? Van mit bepótolni. Nos, bármennyire is szerettem volna a helyszínen szurkolni/dolgozni minden hétvégén, a szervezetem már a múlt héten, a Haladás elleni meccs előtt felmondta a szolgálatot. A lázon pedig a mutatott játék sem segített sokat. Ilyen előjelekkel utaztunk (utazott a csapat) a kisvárdárai tao-ékszerdobozba, ahová – bevallom őszintén – nem feltétlenül mozgattam meg minden követ, hogy bejuthassak. Egyrészt ha megtudják az aranylábúak, hogy nem vagyok ott, hátha megint nyerünk, másrészt az így megspórolt összeget hasznosabban is el tudom költeni, mondjuk a hörcsögünknek egy új faházra, szárított gyömülcsre és ízletes lisztkukacra. Mindenki jól jár.

Újabb kisvárdai helyzet közben, ezúttal majdnem a forduló gólját lőtte az egyik lelkes hazai játékos. Az ellentámadásból Vernes harcosságának köszönhetően viszont mi jutunk szöglethez, és az új szerzemény, a mezeink beszállítója után csak „szárnyas tanknak” becézett Mihajlovic kis szerencsével megszerzi első gólját diósgyőri színekben! Hoppá. Érik a vaskos meglepetés? Előnnyel vonulunk szünetre? Talán még a három pont is meglehet? Nem, ilyesmit nem merek elkiabálni. Még az utolsó helyezett ellen sem. Na meg Balmazújváros sincs túl messze innen.

Épp szünet. Megyünk egy-nullra. Hol is tartottam? Ja igen, egy izzasztó témáról van most idő írni, mégpedig a kezdőcsapatokról, felállásról, taktikáról. Őszinte leszek: a BL-selejtezős MOL Vidi csapatából több játékost tudnék most kapásból felsorolni, mint a jelenlegi Diósgyőrből. Pedig eskü, hogy három éve próbálom megtanulni, kik alkotják a keretünket, vagy felfedezni azt, hogy milyen elképzelés szerint állítja fel őket a mindenkori szakvezetés. Viszont számomra ezek a kérdések felérnek az antianyag megtalálásának kihívásaival. Maradjunk annyiban, hogy Antal véd (nem vicc!), a többiek pedig próbálkoznak valami mást csinálni, mint ő. A szurkolók közben – na igen, minden tiszteletem az övék – szurkolnak. Mindhalálig. Utolsó lehelletükig. Ahogyan mindig, az ismert világegyetem határán, vagy tán azon is túl, ezúttal Kisvárádán. Inkább erről írnék szívesebben, de elkezdődött a második félidő.

Fernando érezhetően elégedett az eddig látottakkal, ugyanott folytatódik a mérkőzés, ahol az első félidő véget ért: támad a Kisvárda, mi pedig legfeljebb a saját tizenhatosunkon belül kezdeményezünk – szabálytalanul. Tizenegyes. Mondjuk azt nem tudnám megmondani, mit látott a játékvezető, de a kommentátor szerint fújható volt. Be is lőtte Vári Barnabás. Ünneplés, történelem, első hazai gól, ráadásul a századik mérkőzésén. Naggyá tettük. Őt is. Ebben piszok jók vagyunk. Kaptak is vérszemet a hazaiak, futószalagon jönnek a támadások, mi pedig csak annak örülhetünk, hogy a 2rule mezek ezúttal sem lesznek piszkosak, vagy épp nem fognak elszakadni a kemény párharcok során.

Kicsit aggódni kezdek, ugyanis fogalmam sincs, hogyan is fogom az értékelhetetlent értékelni. Hetek, hónapok óta küzdünk ezzel az érzéssel, viszont be kell látni, olyan ez, mintha az edző nem nyilatkozná le a mérkőzés végén, hogy minden rendben volt, helyenként felfedeztem bíztató jeleket a játékunkban és már csak huszonnyolc és fél hónap kell ahhoz, hogy a játékosok megcsillanthassák az edzéseken begyakorolt figurákat. Hálátlan szakma az edzőé és persze az újságíróé is, ha nincs miről beszélni, vagy épp írni. Azok kedvéért, akik mégis kíváncsiak lennének arra, milyen mérkőzés is volt ez a mai, egy mondatban megpróbálom összefoglalni: véletlenül találtunk egy gólt, de előtte is, utána is csak a labdát kerestük, a végig lelkesen, és nagy fölényben játszó, tök utolsó hazaiak ellen. Azt hiszem, ebben minden benne van. Aki látta a meccset, annak elég is ennyi, aki meg nem látta, nos, meggyőződésem, hogy annak is. Az eredmény minden szempontból ránk nézve hízelgő.

Na de mit várhatunk a jövő heti, Paks elleni mérkőzésen? Nos, a magam részéről talán csak annyit, hogy az immunrendszerem hátha kitalál ismét valamit, hogy megvédjen attól, amit Diósgyőrben mostanában egyesek valamiért még mindig profi labdarúgásnak csúfolnak.

Így legalább a hörcsögünknek ismét lenne oka az örömre.
Kisvárda – Diósgyőr 1-1.

Kép forrása: 24.hu

Hozzászólások

Written by 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK