A DVTK kispadján is megforduló, legendás edzőkkel foglalkozó rovatunkat egy olyan trénerrel folytatjuk, aki profi pályafutása során nem kevesebb, mint 13 elsőosztályú bajnoki címet szerzett, és akire Horvátországban, Görögországban a mai napig nagy tisztelettel emlékeznek vissza korábbi klubjainak szurkolói.
Bukovi Márton 1903. december 10.-én született Budapesten. Labdarúgó pályafutását az Ékszerész SC másodosztályú csapatában kezdte meg, ahol már 16 évesen az első csapat keretéhez tartozott. Európa legképzettebb középfedezetei között tartották számon ( az 1900-as évek elején bevett felállás volt 2 hátvéddel, előttük 3 fedezettel és 5 csatárral játszani).
Játékosként megfordult még Olaszországban (Alba Roma), a Ferencvárosban, ahol 3 bajnokságot, 3 kupát és egy Közép-európai kupát nyert(tagja volt az első profi bajnokságban aranyérmet nyert zöld-fehér csapatnak), majd a franciországi Fc Séte csapatában, ahol szintén bajnok és kupagyőztes volt.
Egy későbbi jellemzés Bukovi Mártonról: “Körültekintő, kulturált, ötletes és mégis energikus játékának olyan vonzereje volt, hogy hetenként sok ezer ember ment ki a pályára, hogy őt láthassa. Nem a szemfényvesztő csillogások, hanem az ésszerűség és a legmagasabb fokú játékintelligencia jellemezte Bukovi Mártont”.
Az első profi magyar elsőosztályú bajnokság egyik kiemelkedő mérkőzése volt a Ferencváros – Hungária rangadó. Erről így emlékezett a legendás fedezet:
“1927 májusában volt a találkozó — emlékszik vissza Bukovi. 4-1-re vertük a Hungáriát. Én ügyeltem Orth Gyurira. Nagyszerűen ment a játék. Gyuri is remekelt, de amit lehetett, megtettem azért, hogy ne tudjon gólt rúgni. A mérkőzés után tombolt a nézőtér. Orth Gyuri odajött hozzám és megcsókolt. A másnapi lapok egyöntetűen azt írták, hogy Bukovi és Orth volt a mezőny kimagaslóan legjobb két játékosa.“
Kifogástalan fizikai adottságokkal és “szakmai” felkészültséggel rendelkezett. Európa szerte híres taktikus, csapatának igazi karmestere volt. Lábbal és fejjel uralta az egész mezőnyt, hadvezérként irányított.
A támadófedezet szerepkörében klasszis teljesítményt nyújtott. Hajszálpontos indításaiból játékostársai sorra szerezték a gólokat, így bár ő maga nem volt gólerős, de a ferencvárosi gólok nagy részében “benne volt”. Szerepelt a Fradi világhírű dél-amerikai túráján, a KK-győzelem egyik részese volt.
Bajnoki címeket és magyar kupát nyert a csapattal. 1928-ban az év labdarúgójának választották. Tagja lehetett a 100%-os bajnokcsapatnak és 12 alkalommal a válogatottba is meghívták.
Az 1927. szeptember 25.-én megrendezett Magyarország – Ausztria (5-3) mérkőzésről így írtak korabeli lapok: “A magyar halfsor, de az egész mezőny legkiemelkedőbb játékosa Bukovi volt, akinek minden tudását latba kellett vetni az első félidőben, hogy csapatát megmentse a kudarctól és felszabadítsa a védelmet az osztrák támadósor nyomása alól.
Három ember helyett dolgozott! Hogy az eredmény megváltozott és jóra fordult, abban fő része ennek az istenáldotta nagytehetségű futballistának van, aki egymaga képes mérkőzések sorsát irányítani és eldönteni.“
Később egy sérülést követően úgy gondolta, már nem képes a magyar elsőosztály által megkövetelt korábbi magas szinten teljesíteni, ezért Franciaországba, az Fc Séte csapatához igazolt. Ez volt az utolsó klubja játékosként.
1935-ben kezdett edzősködni, első állomása a Gradjanski Zagreb (mai nevén Dinamo Zagreb) volt, ahol 2 jugoszláv és 2 horvát bajnoki címet szerzett. 1947-ben bár korábbi klubja, a Ferencváros is meg akarta szerezni, végül nagy harcok árán az MTK kispadjára tért haza.
Megérte az erőfeszítés a kék-fehéreknek, ugyanis a következő 10 évben három bajnoki trófeával gazdagította a klubot.
1956-57-ben 8 mérkőzés erejéig a magyar válogatott szövetségi kapitánya lett. Ezeken a csapat mérlege 6 győzelem (Lengyelország, Jugoszlávia, Szovjetunió, Franciaország, Ausztria, Bulgária) 1 döntetlen (Svédország) és 1 vereség (Norvégia) volt.
1957-től ismét az MTK majd a zágrábi kispad következett, egy rövid ferencvárosi kitérővel (1959-60 között szaktanácsadó volt a IX. kerületben).
Az 1962-63-as szezonban Miskolcon jelentkezett munkára, a DVTK kispadján eltöltött szezonban azonban nem tudott a korábbi sikereihez hasonlót elérni.
Borsodból a Budapest Spartacushoz, majd következő külföldi állomására, a görög Pireusz városába, az Olimbiakósz (ismertebb nemzetközi nevén Olympiacos) csapatához vezetett útja. Horvát kitérőjéhez hasonlóan a helléneknél is sorra szállította a sikereket, itt töltött 3 évében két bajnoki címet szerzett.
A város lakói olyannyira tisztelték a magyar trénert, hogy a buszsofőrök a szállodája előtt soron kívül, rendszeresen megálltak, az utasok leszálltak Bukovit ünnepelni, majd visszaszálltak a buszra és folytatták útjukat.
Bár egyesek Sebes Gusztáv nevéhez kötik, valószínűleg Bukovi “találmánya” mind a 4-2-4 es játékrendszer, mind a hátravont középcsatár(elsőként Hidegkúti Nándor szerepelt itt) legkorábbi alkalmazása. A lyukra futtatásokat, egész pályás letámadásokat is ő vezette be először csapatainál.
Az 1961-ben Mesteredző címmel díjazott legendás tréner 1985. február 11.-én hunyt el Budapesten.
A stadionnal, márvány kispaddal díszített sírján álló felirat emlékezteti az utókort példátlan munkásságára: ” A magyar labdarúgás örökké fénylő csillaga”.
(Képek: parapolitika.gr, magyarfutball.hu, tempofradi.hu, origo.hu)
