A Honvéd elleni kezdőcsapatot látva az lehetett az érzésünk, a stáb elégedett volt a Vidi ellen vereséget szenvedő gárdával, a felépülő Antal Botond bekerült Rados helyett, de más változás nem történt, annak ellenére sem, hogy már a vak is látja, Mihajlovic nettó emberhátrány.
Az első félidőben újra láthattuk a hetek óta erőltetett sokpasszos játékot, aminek köszönhetően kevesebbszer ér oda mindenkori ellenfelünk a kapunk elé, viszont elképzelés hiányában mi sem tudunk veszélyesek lenni a Honvéd kapujára. Mihajlovic akkor sem válik hasznunkra, ha támadunk, hát még így, hogy szinte nem is nézünk Gróf hálója felé. Shestakov aktív, sokszor próbál elfutni, és védekezésben is kifejezetten hasznos, az első játékrészben talán a mezőny legjobbja volt. Makrai nevéhez fűződik az egyetlen helyzetünk az első félidőből, a játékrészt követően az lehet az érzésünk, egy pontért érkeztünk a fővárosba.
A második negyvenöt percet (is) a Honvéd kezdte aktívabban, az 50. percben a válogatott keretbe frissen behívott Holender veszélyeztette Antal kapuját. Védekezésben nem egyszer Márkvárt helyezkedik legelőrébb, mutatva ezzel a többieknek, mennyire jó ötlet már az 52. minutumban betömörülni a kapunk elé. Az eddig dicsért védelmünket egyre többször verik meg a hazaiak, akik úgy jönnek át a középpályánkon, mint kés a vajon. A hosszú percek óta tartó nihilt Antal magánszáma szakítja meg, mely három másodperc alatt az átlag DVTK szurkoló két infarktust hordott ki lábon, egy percen belül azonban Holender Filip meg is szerezte a vezetést, amit – tegyük hozzá, sajnos – maximálisan megérdemeltek a hazaiak…
A bekapott gól dacára sem váltunk fokozatot, veszélytelen, impotens rövidpasszok, a magát a horvát VB ezüstérmes Milan Badeljhez hasonlító Mazalovic talán előre még nem is továbbította a labdát, holott már a 75. percben járunk, az pedig már szót sem érdemel, hogy semmilyen ellenállást nem jelent a hazai támadásoknál. Bacsa fejesét követően több helyzetet már nem tudtunk kialakítani. Újabb vereség bajnokin tehát, ha a Bódog Tamás által meghonosítani kívánt letámadásokra épülő játék, és a Fernando – “éra” óta vizionált sokpasszos, spanyolos stílus is azt eredményezi, hogy szinte minden szembejövő ellenfél felmossa velünk a padlót, akkor biztos, hogy az edzővel, és nem a mindenkori játékoskerettel van a gond ?
Mindenesetre kíváncsian várom, a mai reménytelen teljesítményben milyen pozitívumot talál majd Fernando, aki idő közben gyakorlatilag közellenséggé válik Miskolcon, a sokadik szöget verve az NB1-es Diósgyőr koporsójába.
