0-6-ról is tud fordítani

49143009_2274171319572513_1083084915467091968_n

Csöpi olyan optimista, hogyha lezuhanna a repülőgépe a sivatagban, és az egyik oldalról támadnák a beduinok, a másikról az oroszlánok, a homokból pedig a skorpiók, ő még akkor is a jövőt tervezné – mondja Dzurják Csöpiről, a DVTK újkori történetének leggólerősebb csatáráról edzőkollégája.

Az idézet Temesvári Miklóstól, a DVTK korábbi vezetőedzőjétől származik, aki szerint Dzurják József az egyik legoptimistább ember a világon. A pozitív életszemléletre nemcsak a futballpályán, hanem a kórházi ágyon is szüksége volt Csöpinek, hiszen a leukémia legsúlyosabb fajtáját győzte le nyolc éve. Dzurják Csöpivel beszélgettünk.

Mindenki szelíd, barátságos embernek ismer. Nem is illik az a szó rád, hogy támadó. Mégis a Diósgyőr – és több más focicsapat – egyik legeredményesebb csatára voltál.

Mindig imádtam gólt rúgni! Már a születésem is meghatározta a sorsomat, a Sport utca 1. szám alatt születtem, és a focipálya mellett nőttem fel a szülőfalumban, Ilkadon.

Soha nem is játszottál más poszton?

20 évesen az első élvonalbeli csapatomnál, Békéscsabán Zalai László beállóst akart faragni belőlem, de az én világom mindig a tizenhatos területe volt. A kapu előtt éreztem magam igazán otthon, onnan szereztem a gólokat a lecsorgó és a lepattanó labdákból.

Diósgyőrben, a Ferencvárosban, majd idegenlégiósként is voltál gólkirály.

Diósgyőrben 28 majd 25 góllal, a Fradiban 18 találattal lettem gólkirály. Cipruson 21 gólt szereztem egy szezon alatt. A Maldív- szigeteken 8 csapat volt az élvonalban, ezért ott 13 meccsen „csak” 16 gólt lőttem.

48947233_2277099499009285_5966656769051590656_n
Honnan ez a gólérzékenység?

Gyerekkoromban, de még később is, amikor nem voltak játszótársaim, napokig egyedül rugdostam kapura és soha nem untam meg. Mindig nagyon éreztem a kaput. A góllövés sokkal összetettebb, munkásabb dolog, mint gondolnánk. Hihetetlenül sokszor kell „feleslegesen” rástartolni a labdákra.

Honnan tudod, hová kell futni, hogy megtaláljanak a labdával?

Egyszerű titok: minden egyes labdára elindulok. Annak idején Zsiborás Gábor barátom figyelte meg, hogy folyamatosan mozgásban voltam és mindig egy ütemmel előbb indultam másoknál, így szereztem előnyt a védőkkel szemben. Egy centernek mindig le kell futni a rövidre, és ha nem is kap labdát, a védőt legalább viszi magával. Hála Istennek voltak olyan csapattársaim, akikkel nagy összhangban játszottunk. Diósgyőrben ilyen volt Kiss Pista, Menyus (Menyhárt Ernő), Fükő Sanyi, Oláh Feri. Tudták, hogy csukott szemmel is passzolhatnak az üres területre, mert biztos, hogy pillanatokon belül érkezem.

Miért hibáznak olyan sokszor a csatárok? Néha szinte hihetetlen milyen ajtó-ablak helyzetek maradnak ki a kapu torkában.

Sok támadó ott hibázza, el, hogy nagy gólt akar rúgni. A tizenhatoson belül egyedi szabályok érvényesek: nem kell nagy gólt lőni, csak biztosan megcélozni a kaput. Azt kell megfigyelni, hogy melyik területet nem tudja bevédeni a kapus.

Van közös vonás a sikeres csatárokban? Hasonló típusúak?

Figyeld meg a világsztárokat, Ibrahimovics nagyon más, mint Ronaldo, vagy Messi. Az viszont tény, hogy bizonyos helyzetekben a csatárnak önzőnek kell lennie. Talán azért nem lettem még jobb támadó, mert belőlem hiányzott ez a fajta egoizmus.

Érdekes, hogy negatív fogalmakról, egoizmusról és önzőségről beszélsz, mégis a legtöbben a csatárokat ismerik, szeretik és csodálják.

Ne értsd félre a megfogalmazást, de a jó csatárban benne van a „gyilkos ösztön”, mert a pillanat tört része alatt meg kell semmisítenie az ellenfelet a góllal. Kell rafináltság is, mert amikor benne vagyok a darálóban, valahogy le kell rázni magamról két-három embert. Nekem az volt az egyik legkiemelkedőbb adottságom, hogy ügyesen kerültem helyzetbe. Ettől függetlenül én is sokszor hibáztam. Visszatekintve a pályafutásomra azt sajnálom a leginkább, hogy a magyar szurkolók nem láttak Cipruson futballozni, mert ott tudtam igazán felszabadultan játszani, és megmutatni milyen az igazi Csöpi!

Ez azt jelenti, hogy itthon nem tudtad magadból kihozni a maximumot?

Vidéki kissrácként kerültem a Ferencvárosba, és azon görcsöltem, hogy megfeleljek a nagy elődöknek. Albert Flórián árnyékában agyonnyomott a tét. Hol vagyok én a császárhoz képest? Hogy jövök ahhoz, hogy felvegyem a 9-es mezt? – ezekkel a kérdésekkel ostoroztam magam. Tudtam, hogy nem vagyok akkora spíler, egyszerűen csak jól kihasználom az adottságaimat. Volt, hogy a mezőnyben nem csináltam szinte semmit, „csak” rúgtam két gólt. Amikor Fischer Pali az FTC-hez került, és kérte a 9-es mezt, boldogan odaadtam neki, mert nekem szinte égette a hátam.

Lehet, hogy most sokan összetennék a kezüket egy olyan csatárért, aki gyengébb a mezőnyben, de vág két fontos gólt meccsenként?!

Persze, de ne felejtsük el, hogy egy gólvágó kiszolgáltatott a játékostársainak. Kell, hogy legyen egy jó pontrúgó, aki éppen a te fejedre rúgja a szögleteket.

1984 és ’86 között játszottál Miskolcon. Milyen volt Diósgyőrben focizni?

Csodálatosan nagy élmény! Ráadásul éppen a születésnapomon egy Diósgyőr- FTC meccsen mutatkoztam be piros-fehérben. A Borostyán, Dzurják, Fekete csatársorral álltunk fel. Kamaszkori kedvenceimmel léphettem pályára, felnéztem rájuk, hiszen évekkel korábban – 1977-ben – a lelátón szurkoltam a Diósgyőrnek, amikor kupadöntőt nyertek a Vasas ellen. Diósgyőrben gyakran 10 ezer néző előtt játszottunk még a másodosztályban is. Most, hogy erről beszélgetünk feljött bennem egy libabőrös emlék: egyszer vidékről jöttünk haza, miután három gólt rúgtam idegenben. A miskolci szurkolók a stadion előtt várták a buszunkat, és a levegőbe dobáltak, úgy ünnepeltek. A diósgyőriek mindig nagyon szerették a csapatukat. Ez akkor is és most is unikum a magyar labdarúgásban.

Hogy látod a mostani diósgyőri közeget?

A közönség hasonlóan lelkes, mint az én időmben. Akkoriban ugyan többen jártak meccsre, mint most, de a csökkenés országos tendencia, nem diósgyőri jelenség. A miskolci emberekben olyan lokálpatriotizmus van ma is, amit máshol nem tapasztalok. Diósgyőrben elképesztően szeretik a klubot, és az emberek nagyon büszkék arra, hogy miskolciak. A nyugati városokban is szeretik a csapatukat, de ilyen erős kötődést, mint Miskolcon, sehol nem tapasztaltam. A mi időnkben sok borsodi játszott a csapatban, ezért a szurkolók még inkább magukénak érezték a DVTK-t. Hiába változott sokat a labdarúgás, ma is nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek diósgyőri, borsodi kötődésű játékosok a klubban. A szurkolónak fontos, ha a játékos közülük való. Ezt az érzést semmi nem pótolhatja.

49174379_278919626151230_8877304200871018496_nA pályafutásodat tekintve, melyek a legemlékezetesebb pillanatok?

Amikor a Diósgyőrrel – másodosztályú csapatként – kivertük a kupából az élvonalban szárnyaló top csapatot, a Győrt. Két gólt rúgtam, 2-1-re nyertünk. Csodálatos ünnep volt. Aztán később a Ferencvárosban, miután a legjobb barátom, Zsiborás Gabi eligazolt az MTK-ba az első forduló éppen egy FTC-MTK örökrangadó volt. Az első nyolc percben két gólt rámoltam a barátom kapujába. Gabi akkor az év kapusa lett, és beválogatták a nemzeti csapatba is. Korai halála nagyon megrázott és most is mélyen érint.

25 év elteltével is…

Jó barátokként mindent tudtunk egymásról. A halála előtti napon nálam járt, és arról beszélgettünk, hogy sokan kikezdték, „miért az öreg Zsiborás véd a válogatottban”. Másnap összeesett az edzésen és meghalt. 34 éves volt. Otthon a hármasikrei várták. Ez a seb nem gyógyul be soha…

Azt mondtad, hogy külföldön tudtad igazán megmutatni, hogy ki vagy.

Cipruson az Omonia Nicosiában történelmi gólt rúgtam a kupában az Apoel ellen. 2-2-nél lőttem a győztes gólunkat, ami után egész éjjel ünnepelt a város. A mai napig is ott van az Omonia – kocsmákban a felvétel, és ha rossz kedvük van a szurkolóknak, annak a kupameccsnek az utolsó perceit nézik. Életemben nem játszottam olyan jól, mint Cipruson, de sehol nem is fogadtak olyan szeretettel, mint ott. A tenyerén hordozott a közönség. Talán az is kellett hozzá, hogy már az első meccsemen döntő gólt rúgtam, majd azt követően az első nyolc mérkőzésem mindegyikén gólt szereztem.

Külföldi pályafutásod után edző lettél. Az edzők azt mondják, ez sokkal keményebb dió, mint futballistának lenni, a játékosok pedig általában kételkednek ebben.

Az edzői hivatás sokkal felelősségteljesebb, mint a játékosé. Edzőként harminc ember egzisztenciájáért felelsz. Neked kell meghatározni a taktikát, a programot és szinte mindent. És természetesen téged vesznek elő, ha nem mennek a dolgok.

Ez idegőrlő?

Embere válogatja. Én szeretem a napi munkát, nekem mindig kell az adrenalin.

Abból lehetett elég, amikor Temesvári Miklóssal Diósgyőrben edzősködtél 1999-ben!

A Tornyi-érát követően Szapor Gábor irányította a csapatot, amikor jött a hívás Diósgyőrből, hogy próbáljuk bent tartani az élvonalban a csapatot. Azon a nyáron teljesen szétesett az együttes: nem voltak játékosok és nem volt pénz.

Ez ám a kihívás. Jött az adrenalin?

1999-ben nemcsak bent maradt a Diósgyőr, hanem egy szerethető csapatot kovácsoltunk a társaságból. A bajnokság végén ünnepeltek minket a szurkolók, majd ősszel nagyon nehéz körülmények között 21 pontot szereztünk, aztán a rádióból tudtuk meg, hogy már nem mi vagyunk az edzők. A klub csődhelyzet miatt felszámolás alá került és az új ügyvezető Varga Zoltánt hozta a diósgyőri kispadra.

Később még Sisa Tiborral dolgoztál együtt Diósgyőrben.

Sajnos ebből fél év sem lett. Sisa Tibor nagyon sok dologban nem értett egyet az akkori sportigazgatóval, Szentes Lázárral, akinek nem kellett például Kádár Tamás, ellenben Rudolf Gergelyt úgy hozta a csapathoz, hogy meg sem kérdezett minket erről.

Később volt egy egészen másfajta küzdelmed, a leukémia legsúlyosabb fajtája, amiből nem sokan épülnek fel.

Életemben még megfázva sem voltam, amikor 48 évesen szembesültem azzal, hogy halálos beteg vagyok. Fel sem fogtam, hogy történhet ez velem. Azt mondták az orvosok, hogy már későn jöttem, hét kemoterápiás kezelést kaptam, de nem használt. Viszont élni akartam, mert a lányomnak már csak én maradtam. Szerencsém is volt, mert erős volt a szervezetem a sport miatt.

Szerencse?

Az volt a szerencse, hogy a nővérem donorom lehetett a csontvelő transzplantáción. Foci nyelven szólva 0-2-ről fordítottam, mondtam viccesen az orvosnak. – Volt az 0-6 is! – válaszolta.

Ennek a rémálomnak nyolc éve vége. Mi motivál, mi visz előre?

Szeretek élni! Meg akarom ragadni ezt a második esélyt, amit kaptam. Most játékosmegfigyelő vagyok Soroksáron, de szívesen átadnám még a tapasztalatomat, mert ismerem az egész mezőnyt és együtt dobban a szívem a magyar focival.

Fekete Zsuzsa

 

Közös fotó a szerzővel.
Közös fotó a szerzővel.

 

Hozzászólások

Written by 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK