De legalább nyaraltak egy jót a Fiúk

training00(1)

…és közben persze keményen edzettek is. Ja, bocsánat, ez egy másik csapatról szóló cikk, pofozzuk fel magunkat és irány vissza Diósgyőrbe.

Ismerjük azt az érzést, amikor a szezon kezdete előtti hetekben már nem bírunk magunkkal, mert percekben számoljuk, mikor kezdődik újra a bajnokság? Na nem külföldön, ahol elkényeztetnek bennünket focival télen is, hanem a jó öreg Mennyei. A MI bajnokságunk. Benne a MI csapatunkkal. A Nem érdekel más érzés. Igen, én is emlékszem erre. Hiányzik is.

Most pedig tegye fel a kezét, aki nem sírta vissza rögtön a telet, amikor meglátta kifutni Mihajlovicot és társait, hogy ejj’ be jó is volt ez az elmúlt másfél hónap: idegeskedés, bosszankodás, idegbaj-mentes ünnepek, boldog újévi köszöntések, egy nyugodt, csendes január.

Sokáig vacilláltam, vajon útra keljek-e, és testközelből legyek-e tanúja annak a rengeteg munkának, amit a fiúk odakint, a napsütéses Törökországban öltek bele erőnlétbe, taktikába, harci szellembe, küzdésbe. Tudom, túl sokat várok tőlük. Inkább úgy mondom akkor, hogy lássuk, megtanultak-e focizni. Hát, nem.

Na de mégis mit vártunk? Diósgyőr jelenleg a magyar labdarúgás elfeledett mostohagyereke. Nincs mit ezen szépíteni. Volt már ilyen, valahol meg is szoktuk. Pénz ugyan van (?), de a játékosok innen mégis csak menekülnek; vagy a kutyának sem kellenek, azért maradnak itt a többiek. Igazolni – a jelek szerint – már megyekettőből sem vagyunk képesek. Ugyan miféle koncepciót, kitűzött célt, fejlődési lehetőséget tudnánk itt bárkinek is nyújtani? Talán azt, hogy mi játékos-bejelentések helyett inkább Benczés Mikit édesgetjük haza, mert rajta kívül más már nem hajlandó tisztelegni és jópofát vágni ahhoz a léket kapott, süllyedő ladikhoz, amit ma Diósgyőri Labdarúgásnak hívunk? Ahol csökkenteni kell a jegyárakat, hogy legyenek újra nézők a lelátókon? Akik persze unalmukban csak arról tudnak diskurálni, hogy szükség van-e a legújabb, kamcsatkai szájkarate szakosztályra is Diósgyőrben, miközben a tulaj és a városvezetés már szotyihéjjal sem hajlandó köpködni egymást?

De legalább nyaraltak egy jót a fiúk.

Én végül inkább itthon maradtam és asszonnyal kifagyasztottunk egy jó nagy adag töltöttkáposztát, ami még megmaradt karácsonyról. Bár tejföl nem volt hozzá, mégsem ezt volt nehéz megemészteni, hanem a napok óta oly büszkén és optimistán nyilatkozó diósgyőri klubvezetők méltán idézett mondatait, amihez a játékosok, de talán még a szertáros is kiváló partnerek voltak az elmúlt napokban: azért nem igazolunk kéremszépen, mert így még erősebbek leszünk. A jelenlegi keret tagjainál ugyanis nincsenek jobb képességű, elérhető játékosok. Sehol. Se Sajópetriben, sem Ukrajnában, de még mondjuk Dél-Amerikában sem. Még ingyér’ se. Meg különben is, ha ide is tévedne véletlenül valaki, csak belezavarna a csapategységbe, ami amúgy is kiváló, főleg, hogy már a válogatottat megjárt kapitánytól is sikerült megszabadulni.
Nos, itt tart jelenleg a szakma Diósgyőrben, és ilyen előjelekkel vágtunk neki a 2019-es esztendőnek.

Nem kellett hozzá, csak röpke két óra, hogy egy Mezőkövesd újra beárazza a csapatot, és a szurkolók visszazuhanjanak a rög valóságba, persze egy kis vigaszt nyújtó mosollyal a sáljuk szegletén: „legalább nyaraltak egy jót a fiúk”.

DVTK – Mezőkövesd 1-1 (0-0)
Diósgyőri Stadion, 3.408 néző

Mondjuk hat forduló óta veretlenek vagyunk. A vonal persze így is fölénk került, de most már inkább féljen tőlünk a Vidi, Honvéd, Újpest, Fradi négyes. Hiszen mi nem igazoltunk, papíron tehát vernünk kell őket.
Végre MB1. Hiányoztál.

(fotó: dvtk.eu)

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK