Gondolatok az alapszakaszról

51767649_371904846978730_347020146197397504_n

Hatalmas várakozás előzte meg a szeptemberi szezonkezdést. Sokan sokfélében bíztunk, próbáltuk felmérni az erőviszonyokat az új bajnokságban és megtippelni, vajon mi hol helyezkedünk el ebben az összevetésben. Akik a szlovák jégkorong hagyományait és válogatottjuk pozícióját tekintették kiindulási alapnak, azok a mezőny hátsó felébe várták a csapatot – ezt a nézetet tovább erősítették a Fehérvár első osztrák idényéről előkerült tények és anekdoták. (A fehérvári csapat első külföldi idényében 17 meccsen még pontot sem szerzett, végül jelentősen lemaradva az utolsó helyen végzett.) Az optimistábbak onnan közelítették meg a dolgot, hogy mekkora fejlődésen ment keresztül a klub az elmúlt években és abból indultak ki, hogy eddig mindig sikerült eredményesen venni az újabb és újabb akadályokat. Jómagam valahol a két tábor közt őrlődtem: egyrészt bíztam a csapatban, hogy megbirkóznak a rájuk váró új kihívásokkal, másrészt tartottam is az új idénytől, ahogy az ismeretlen jövőtől szoktunk tartani.

Az első pár mérkőzés már önmagában egy élmény volt, hiszen eljött a pillanat, mikor az eddig csak a távolról ismert “nagycsapatok” ellen igazi tétmeccseket láthattunk. Mintha pár éve történt volna az első nyitrai korongbedobás, ami után egy percen belül már meg is kaptuk első gólunkat. Tanulságos eset volt, de elrévedni nem volt idő, hiszen jöttek sorra a következő próbák. Nehéz időszak volt, viszont gyorsan kialakult bennem, hogy értékelni kell az apró sikereket is: egy szép cselt, egy ügyes korongjáratást vagy egy magabiztos védést is sokkal jobban megbecsültem, mint azelőtt akár egy győzelmet. Más világba csöppentünk és itt ezeknek is komolyabb értéke volt. A győzelmek nem sorjáztak, kemény időszak zajlott, azonban a sok munkának meg kellett térülni – legalábbis ezzel nyugtattam magam.

S mikorra kezdtük újra átélni a “minden meccs ajándék” életérzést, egyszer csak megváltozott valami. Eltelt körülbelül 20 mérkőzés és fordult a kocka. Elkezdtek bejönni a dolgok – a korongok már nem ragadtak be a harmadunkba, a passzok pontosabban megtalálták az embert, a passzok lövésekké, majd a lövések gólokká értek. És ekkor elkezdődött a miskolci jégkorong egyik legszebb időszaka, mely még nem ért véget. Nagyon nehéz megragadni abból sok találkozóból néhányat, ami igazán kiemelkedett, azonban a Kassa elleni öt meccsünkből négy különösen mély nyomot hagyott bennem. Egyrészt azért, mert nálam – és valószínű sokan így gondolkoznak – ők jelentették a szlovák hokit, az elérhetetlenül távoli játékot, amit mi lehet soha nem fogunk tudni elérni. Másrészt pedig, mert az ellenük vívott mérkőzéseket figyelve szinte az egész szezonunk íve tükröződik, ami különösen érdekes egybeesés.

Az első, amit kiemelnék, az az első kassai 6:3. Viszonylag sima hazai siker született ekkor, azonban a második harmadban 10 percre rólunk szólt minden. Ezalatt a 10 perc alatt 0:4-ről 3:4-re sikerült feljönni, viszont ami ennél is jobban esett, az a harmad végi csönd – és enyhe füttyszó – a Steel Arénában. Egyszerűen senki sem hitte el, ami látott, hogy egy friss újonc megszorongathatja a Kassát. Ezt a tíz percet később sokszor felidéztem magamban. A második a 4:2-es vereségünk, mikor percekkel a vége előtt Vas János gólt szerzett, 2:1-re vezettünk ekkor. Szinte hihetetlen volt, hogy felcsillant az esély a győzelemre. Azonban ahogy felsejlett, úgy tovább is szállt, mivel három gólt is kaptunk a végjátékban, de az a pár perc a miénk maradt és emlékeztetett – meg lehet csinálni.

Ezután érkeztek először hozzánk a kassaiak és kemény ellenfélnek bizonyultunk. Ugyan csak egy gólt sikerült ütni, viszont egyet is kaptunk, ami elég volt ahhoz, hogy megtörjön a jég – az első pontszerzés ellenük! Mikor letelt a 60 perc, úgy éreztem, hogy nyertünk. Sikerült megmutatni, hogy bárki ellen lehetséges a siker. Nem volt pedig a szó klasszikus értelmében jó meccs, mégis az egyik legjobbnak maradt meg egészen 2018. december 28.-ig. Ekkor került fel ugyanis a 2018-as évre a korona. Leírhatatlan volt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy vége és 5:4 áll az eredményjelzőn. Nyertünk. A Kassa ellen. Ha kérhettem volna valamit a szezon előtt, ez valószínű benne lett volna. Egyszerűen összeállt minden: a sebesség, a koncentráció, úgy tűnt, hogy azon estén nem hibázunk. 2:2 után felpörögtünk és a második harmad végén két emberelőnyös góllal elhúztunk. A győztes pillanat azonban 4:3-as állásnál Galanisz emberhátrányos találata volt. Nálam egyelőre ez a szezon legszebb és legértékesebb gólja és egyelőre nem tudom elképzelni, ki és mivel fogja felülmúlni.

Mindezek után érkeztünk el a mába. Várjuk a középszakasz összecsapásait, ahol a MAC Újbudával szemben kell megmutatni, hogy ott a helyünk a legjobb nyolc között. Embert próbáló feladat lesz, de minden esélyünk megvan a továbbjutásra. Három győzelem kell, a többi nem számít. Ha valamit ki lehet emelni ebből az idényből, akkor az a tanulás. Rengeteg új impulzus érte a csapatot és nagyon szépen sikerült helytállni a nívós mezőnyben. Mást nem is kívánhatnék a jövőre nézve: csak így tovább!

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK