A Diósgyőr közérzeti kérdés. Még mindig. Most elég csehül vagyunk. Ennyi részvétüzenetet még az életemben nem kaptam. Nem is csoda, hiszen az elmúlt negyven évben nem esett meg velünk ez a szégyen, de lehet, hogy soha. Most nincs erőm előkeresni a statisztikákat. Rohadtul sajognak a Megyeri és az Üllői úti gyomrosok. 12 fájdalmas ütés. A helyszínen láttam, ott voltam a liláknál, a zöldeknél. Átéltem, de így sem akarom elhinni, hogy 5-0-ra, majd 7-0-ra kaptunk ki.
Pedig az előző nyolc fordulóban visszatért „zsibbadt ereinkbe a vér”. Játszottunk és csapattá lettünk a pályán, a lelátón pedig két kézzel kapaszkodtunk a vékonyka reménysugárba. Bíztunk benne, hogy menni fog. Végre elindulhat valami. Akartuk hinni, hogy újra elkábíthat a focimámor, nem kell hozzá sok, csak lelkes játékosok és néhány győzelem. Az Újpest és a Fradi azonban magasról tett a diósgyőri álomra. Fél gőzzel is leigáztak.
Miért történhetett ez meg? Mindenkinek más válasza lesz erre. Sokan vitáznak és egymásnak feszülnek majd. Felelősöket keresnek, és fejek hullhatnak a porba. De kié? Mi az általános gyakorlat ilyen katasztrofális eredmények után? Lemondás, tüntetés, háborgás, sunnyogás, elengedés, újrakezdés, fogadkozás? Tudtuk, hogy a Fradi nem a mi súlycsoportunk, soha nem is volt az. Más minőség pénzben, játékosokban, lehetőségekben.
Klubtörténeti vereségünk után szurkolóként értelmetlennek tartom azt elemezni, hogy melyik játékos mit hibázott, hol csúszott be rossz ütemben, vagy éppen sehogy sem. És arról sem beszélnék, hogy ismét világtalan volt a játékvezetés.
A problémát nem az edzőben és nem is csapatban látom, hanem az igazolások hiányában, illetve minőségében. Összeállítottunk egy gyalogos hadosztályt, csak éppen a többi csapat tankokkal érkezik a csatába – ez a különbség. Fillérekért összevásárolt fiainkat harcmezőre küldjük nehéz fegyverzetű csapatok ellen, aztán ha kivéreznek, számon kérjük rajtuk, pedig csak az örök fociigazságra kellene emlékeztetnünk: nagy pénz, nagy foci, kis pénz, kis foci. Úgy tűnik, nekünk az utóbbi jut.
S ha valakinek eszébe jutna egy köszönömöt mondani a diósgyőri szurkolóknak, akik 0-7-nél is teljes hangerővel drukkoltak, talán meg is hatódnék. Volt abban valami lenyűgöző, megindító és döbbenetes, ahogy összeálltak abban a nagy zöld tengerben, és megmutatták, hogy kik ők: diósgyőriek. Történjék bármi.
