A kapufa legyen veled, na meg Antal Botond: Diósgyőr – Puskás értékelő

53803560_2286910864965967_3157238555302952960_n

A kellemes márciusi délutánon 2 idegenbeli  mérkőzés után újra Diósgyőrben láthattuk szerepelni a csapatot. 2 olyan mérkőzés után, ahol a nem túl sok, kereken nulla szerzett gól mellett mindössze csekély 12 találatot hoztak össze ezek a fiúk. A kérdés rögtön adódott. Vissza tudjuk-e rántani a kiesés elleni harcba a Felcsútot, vagy ez a kicsiny falu is szert tesz 6 pontos előnyre egy mentálisan összezuhant csapat ellen. 90 percet kellett csupán várnunk a válaszra:

Mi kezdtük a mérkőzést. Az első percekben a csapatok inkább csak méregették egymást, a kapuk igazán nem forogtak veszélyben. Ezt a méricskélést sok apró szabálytalanság tördelte, a felek talán tesztelgették egymást kissé, hogy melyikük bírja jobban a kiképzést. Főként a vendégek voltak aktívak ezen a téren, nem illetődtek meg. A Puskás letámadásával láthatóan a védőink nem tudtak mit kezdeni, a tanácstalan passzolgatás maradt az egyetlen fegyverük, mindössze néhány mélységi indítással sikerült az ellenfél védelme mögé kerülni és így támadást vezetni. gondolhatnánk már rögtön az elején, hogy ennek a taktikának nagy jövője nem lesz. Tíz perc elteltével aztán kissé aktivizáltuk magunkat, sikerült a labdát hosszabb ideig a vendégek kapuja előtt tartani, azonban az első veszélyes lövés csak negyed óra elteltével érkezett, Márkvárt tette próbára Hegedűst szép passzjáték után. A remény felcsillanóban volt, talán nem kerültünk túl nagy gödörbe a 2 vereség után, akad még némi tartása a bandának. A félidő derekához közeledve összességében elmondható volt, hogy irányítottuk a mérkőzést, az előző fordulókban bekapott 12 gól ellenére nem roppantak össze fejben a fiúk (vagy csak felfogták, hogy ezzel a mentalitással a szurkolók magukra haragításán kívül semmit sem érnek el). A folyamatos támadásoknak a 26. percben eredménye is lehetett volna, ugyanis sikerült rést ütni a pajzson, Szabó kapott remek labdát, amivel máris a kapussal szemben találta magát. Önzetlen módon (ritka ez diósgyőri játékostól látni) vissza akarta gurítani középre, bár rossz helyre ment az átadás, a védők nem tudtak felszabadítani, így a labda Mihajlovic elé került. Szerb csatárcsillagunk ismét megcsillogtatva tehetségét, az üres kapu fölé bombázott 15 méterről. Illetve pontosítanék, a bomba kifejezés helyett a baklövés lenne helytállóbb. Ettől a vendégek is magukhoz térhettek egy kicsit, a folytatásban sokkal kiegyenlítettebbé vált a játék. Csak abban bízhattunk, hogy nem vált hitevesztetté pár perc alatt a csapat az elpuskázott gólhelyzet miatt, mert láthatóan megzuhantak kicsit. Szerencsére ez nem történt meg, viszont veszélyes helyzetet sem tudtunk kialakítani. A félidőben így 0-0 az állás. Továbbá kis érdekesség, hogy újfent meggyőződhettünk róla, hogy egy légiós talán még jobban képes küzdeni a csapatért, mint némelyik magyar. Shestakov az első félidőben olyan elánnal mozgott a pályán, amit utoljára a spanyol légiósaink játékán lehetett felfedezni. Kis gyakorlás még és meglehet személyében a következő Okuka is, aki a szurkolók nagy kedvence volt.

A folytatásban megérkezett a focihangulat is, az ultrák bojkottja véget ért és zúgott az Érted élek én. Lehet, hogy ennek az eredménye volt, hogy próbáltunk ritmust váltani, ez pedig láthatóan zavarta a Puskást, amatőr hibákat vétettek. Az egyik ezek közül majdnem végzetes is lett, Hegedűs ejtette ki a labdát a kezéből, amire Vernes csapott le, ki is vitte a büntetőterületről Hegedűs kíséretében, emelését azonban a gólvonalról sikerült kifejelnie a vendégeknek. Kis szerencsével már 2 gólos lehetne az előnyünk. Mindössze egy kis gondolkodás kellett volna, na meg némi pontosság. A pályán régóta hiányolt jeleneteket láthattunk, küzdött a csapat. Egy óra elteltével pedig végre eredménye is lett ennek a küzdelemnek. Juhar adott a saját térfelünkről tanári passzt, Hasani pedig mélységből indulva futott be a védők közé, át is tudta venni a labdát (azt hittem, hogy nyugat-európai meccsen vagyok, hogy nem pattan el egy 40 méteres átadás legalább ugyanennyire az átvétel után) és Hegedűs lábai közt elrúgva megszerezte a vezetést. Ezt követően a vendégek is megélénkültek, mi pedig beálltunk a megszokott játékunkra, a stabil védekezésből vezetett kontrákra. Veszélyes játék 1 gólos vezetés mellett… De úgy látszik, hogy szeretünk veszélyesen élni, a területek átengedése lehetőséget adott a Puskás játékosainak, hogy átlövésekkel próbáljanak egyenlíteni. Az egyik ilyen kísérlet a kapufáról szerencsénkre kifelé pattant. Ráadásul Fernando a cseréivel is azt az érzést erősítette, hogy jó nekünk az 1-0.  Ezt követően ugyan vezettünk mi is néhány támadást, de ezek jobbára kósza próbálkozások voltak, veszély abszolút nem volt bennük. A Puskás egyre nagyobb nyomás alá igyekezett helyezni a kapunkat. Mintha megtanultak volna focizni negyed óra alatt, mi pedig megijedtünk és visszahúzódtunk a sánc mögé a csatában. Éles váltás, mi több érthetetlen. Ezt megérezték a vendégek is, kiharcoltak egy szögletet, amit lövés követett, csak most a másik kapufán csattant a lövés. De azt szokták mondani, hogy a szerencse is a jó csapatok pártjára áll. Mi még ennek sem ébredeztünk, játszottunk tovább a tűzzel. Erre nagyon kevés kellett, hogy ráfázzunk. Az utolsó percben ugyanis remek mélységi indítással ugrott ki a Puskás csatára, Tamás csak elsodorni tudta a tizenhatoson belül. Büntető. Illetve Tamásnak ez a megmozdulás elég volt ahhoz, hogy begyűjtse a második sárgáját, így ő mehetett is zuhanyozni a véghajrá előtt. Ez felért egy dupla büntetéssel, bár teljesen jogos volt sajnos. A csapat egyetlen reménye tehát Antal maradt. Aki megérezte az irányt és a nem túl jól, félmagasan ellőtt labdát kiütötte. A stadion pedig 1 emberként ordított fel örömében. Ki emlékszik arra, hogy ki volt az utolsó kapus, aki utoljára büntetőt hárított? Na és mikor? Az egész meccsen alig akadt dolga, de a legfontosabb munkáját elvégezte, rögtön a nap hősévé vált a kapus, aki hosszú sérülése után most tért vissza a kapuba. Sokkal magabiztosabb volt, mint az előző meccseken Bukrán, végre úgy tűnik, hogy sikerült Botit fejben is felépíteni.

Összességében jól kontrolláltuk a játékot, akartak is a fiúk, tehát a hozzáállásra ma nem lehetett panasz. Egyedül az árnyalja a képet, hogy ez a pozitív kép nem tartott ki a meccs végéig. Jobban örülhettünk volna annak, ha megyünk a további gólokért, nem pedig a túlélésre játszunk, riogatva a szurkolókat hajmeresztő megoldásokkal és büntetővel. De ez már csak történelem, Fortuna ma a mi pártunkon állt, így mondhatni, hogy megérdemelt győzelmet arattunk. A csapatból sem lógott ma ki senki, egyedül Mihajlovic ordító ziccere hagyhat negatív érzéseket utólag. Ráadásul a meccs második felében a szurkolók is igazi focihangulatot teremtettek, így az addig is csendes 2 fős vendégsereglet csodájára járhatott annak, hogy mit is tud Miskolc felmutatni a lelátón.

A sajtótájékoztatón nem bírtam magammal, csak rákérdeztem, hogy a lendületben lévő csapatunk miért állt vissza őrizni az eredményt, miközben a Puskás addig is esélyek nélkül játszott. A válasz furcsa volt, Fernando szerint csak az első 25 percben játszottunk jól, egyébként kiegyenlített volt a mérkőzés. A felvetett büntetőt pedig annyival intézte el, hogy az előző két meccsen az ellenfeleknek volt szerencsére, most pedig nekünk-így szólt a fordítás. Aki viszont egy picit is tud angolul, az meghallhatta a kulcsszót. Fernando száját a “destiny” kifejezés hagyta el. Magyarul sors, végzet. A mai produkció után pedig él a remény, hogy a végzetünk a bennmaradás.

Jövő héten pedig utazzunk a cívisvárosba, az örök mumus Debrecenhez, hogy tovább gyűjtsük a pontokat!

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK