Nem értem

Nem értem, amit látok. Nem értem az okokat. Nem értem a játékosokat, a vezetőket, és sokszor már a szurkolókat sem. Mi ez, mi történik, és miért velünk történik mindez? Mit vétettünk, amiért ezzel a csapattal büntetnek bennünket? Megannyi kérdés, válaszok pedig nincsenek. Nem is várhatunk. Ugyan, mégis kitől kapnánk..?

Gyermekként, fiatalként úgy gondoltam, hogy a sport egyfajta csoda. Érzelmek, szenvedély, egyfajta háború. Persze a szó legnemesebb értelmében. Nem értem, mi változott, és miért változott meg minden.

A sportolók példaképek. Legendák. Soha semmit fel nem adni hajlandó, utolsó vérükig küzdő, a legjobbnak lenni akaró, modernkori gladiátorok. Nem értem, miért nem látom senkinek a szemében azt, hogy hőssé akarna válni. A mi hősünkké. Akire felnézhetünk, aki inspirál, aki miatt a gyereket is elvisszük edzésre, hogy belőle is példakép lehessen egyszer.

Sportolónak, labdarúgónak lenni kiváltság. Nem csak anyagi értelemben, hanem mert olyan életet élhet, amelyet halandó ember aligha. Mindene meglehet, közhely ugyan, de a munkája a hobbija, beutazhatja a világot, neki jutnak a fullextrás autócsodák és kötelező tartozékként az instáról letöltött influencer-cicababák, ő szerepelhet reklámokban, magazinok címlapjain, ha pedig elég tehetsége és szorgalma van, neve akár történelmünk részévé is válhat. Nem értem, miért nem motivál ez senkit, és miért nem értékelik, hogy milyen szerencsések, amiért elég tehetség adatott nekik ahhoz, hogy gondtalanul élhessenek egészségben, boldogságban, anyagi biztonságban.

A sport tiszteletre tanít. Tiszteld az ellenfeled, tiszteld a Klubod és annak szurkolóit, de leginkább a címert, ami a mezed elején van. És ha így teszel, akkor majd a szurkolók is tisztelni fogják azt a nevet, ami a mezed hátulján van. Nem értem, miért érzem ennek a fajta tiszteletnek a teljes hiányát és igényét. Nem értem, hogy van bátorságuk semmibe venni kitűzött célokat, szembe köpni hagyományt és történelmet. Nem értem, hogy tudnak még a szurkolók szemébe nézni, és szégyenükben miért nem égeti a testüket az a mez, amelyért a szurkolók akár még az életüket is hajlandóak lennének feláldozni.

A sport kőkemény munka. A labdarúgás különösen: edzés edzést követ, minden áldott nap. Folyamatos tanulás, fejlődés, tehetséggondozás, és megannyi gyakorlás. Taktikai elemek, pontrúgás variációk, az ellenfél feltérképezése, elemzések, védekezés és támadás gondos összehangolása, kombinációk szüntelen ismétlése, mondhatni napi nyolc órában. Nem értem, hogy hétvégén, amikor meg kellene mutatni, milyen keményen dolgoztak, miért csak riadtan szaladgáló kislányokat látunk a gyepen, elképzelés, és bármiféle koncepció nélkül, lesz ami lesz, ha bemegy gól, ha nem, nem. Nem értem, miért nem tudunk felfedezni semmilyen tudatosságot, ellenfeleink miért pont ellenünk támadnak fel, másznak ki a gödörből, kezdik el a pontgyűjtögetést, hogy csak a szakértők kedvenc lózungjait említsem..

A sportban általában a jobb legyőzi a kevésbé jót. Ellenük nem is szégyen kikapni. Senki nem szól egy szót sem, ha nemes küzdelem végén nekünk kell végül fejet hajtanunk. Talán még a bíró édesanyját sem küldjük el melegebb éghajlatra, ha el kell ismernünk, ez bizony férfimunka volt, kemény harcban estünk el. Nem értem, miért olyan csapatok ellen pisiljük össze magunkat, akik viszont semmivel sem jobbak nálunk. Nem értem, miért mi akarunk lenni azok, akik mindenáron be akarják bizonyítani, hogy igenis, még ebben a harmatgyenge bajnokságban is képesek vagyunk bárki ellen kikapni? Nem értem, hogy miért nem próbáljuk meg legalább elhinni, hogy ennél sokkal jobbak is lehetnének?

Meccsre járni a legfaszább dolog. Apáról fiúra szálló, évszázados hagyomány, a szórakozás legemberibb, az érzelmek teljes spektrumára ható, legősibb ösztöneinket előcsalogató életforma, melyre a legbüszkébbnek kellene lennünk. Nem értem, hogy miért nem látok olyan srácokat a pályán, akikről mint szurkoló elhiszem, hogy értem és a városom hírnevéért harcolnak. Hogy nem csak a napsütés, a sör és a haverok miatt veszem meg a belépőt, hanem mert tudom, hogy ezen a szombaton is csodát láthatok a pénzemért és a buzdításomért cserébe: a Csapatomat. Pirosban és fehérben.

Nem értem, miért veszik el tőlünk ezt a csodát. Miért kell építkezés helyett csak hitegetni, hiú ábrándokat kergetni, szurkolókat folyamatosan hülyének nézni, irreális célokat megfogalmazni. És persze mindezért valakiket még jól meg is fizetni.

Nem értem, miért nincsenek válaszok, csak kifogások. Nem értem, mik az elvárások, hol vannak a felelősök, és miért nincsenek szankciók. Nem értem, miért nem igazolunk, nem értem, miért nem akar már a kutya se nálunk focizni. Nem értem, hová lett a tűz, a motiváció. Nem értem, miért nem lövünk, miért csak kapjuk a gólokat, és nem értem, miért gondozzuk ilyen szorgalmasan a Sorsod Borsod nevű pofonfánkat hosszú évek óta, és rázzuk magunkra a termését hétről-hétre.

Nem értem, mi kellene még.
Nem értem, miért nincs csapatunk.
Nem értem, miért tették ezt a Diósgyőrrel.

Hozzászólások

Written by 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK