Hol van az a stáb, aki tudja…

…hogy mitől lennék boldog újra?

Sűrű, tartalmas hetünk volt. Alig telt el néhány nap azóta, hogy a Hungária körúton szégyenteljes játékkal a mezőny egyik leggyengébb csapatától is sikerült kikapnunk, április 1-én robbant a bolondbomba, miszerint megszereztük az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldo-t, aki már alig várja, hogy együtt onthassa a gólokat példaképével, Branko Mihajloviccsal.
Őszintén remélem, hogy a Bolondok napjára íródott cikkünket, bármennyire is viccnek szántuk, mégis komolyan vették azok, akikről igazán szólt: a szenvtelen zsoldosainktól kezdve az utóbbi évek legtöketlenebb sportigazgatóján át a hosszú ideje már dupla adag Leszarom tablettán tengődő, láthatatlan tulajdonosunkig. A finoman szólva fogalmatlan és a vereségek ellenére is büszke edzőnkről nem is beszélve.

Nem akartunk és nem is akarunk megbántani senkit. Eddig sem tettük, mert tudjuk, hogy ezeknek az embereknek is lóg az otthonukban egy-két tükör: bizony bántja az őket eleget.

A Haladás elleni meccset követően arra gondoltam, időszerű lenne megfogalmazni egy nekrológ-félét, amely a Diósgyőr végnapjait mutatja be, az e-sport, a ping-pong, a muaythai, meg mittudomén milyen szakosztályok szemszögéből, akik viszont köszönik szépen, vígan elvannak azzal a költségvetéssel, amit a kirakatcsapatunk rovására kapnak. Félreértés ne essék, nem sajnálok tőlük egy forintot sem, mert ők legalább igazi sportemberek: vannak céljaik, kitartóak, imádják a hobbijukat és fele (tized?) akkora lábon sem élnek, mint sztár-labdarúgóink. Így inkább mégis letennék a búcsúról, mert lehet, hogy pont ezek a szakosztályok viszik és öregbítik majd tovább a Diósgyőr hírnevét. Mi, szurkolók pedig majd szépen átszokunk a világ legszebb stadionjából a jégcsarnokba, play-station és sakk-termekbe, vagy épp a tatami mellé. Biztos vagyok abban, hogy ott is nyitva lesz a pálya, mert a Diósgyőrt ma már nem az utolsó erejükig küzdő miskolci focistagyerekekkel, hanem a még megmaradt és örök optimista szurkolókkal, a piros-fehér színekkel és a címerrel azonosítják. A brand készen van, fogy a DVTK-tejföl, csak közben a fél ország rajtunk röhög. Ez van. Bele kell törődnünk, hogy ha idén sem változik semmi, akkor bizony nem lesz könnyű az átmenet, mert sokan vagyunk, nagyon sokan, akiket még mindig nem érdekel más, csak a foci: a Nagybetűs Diósgyőri Foci. Számunkra ez a DVTK. A név, amit valahol, valakik, valamikor, valamiért elvettek tőlünk, és nevetség tárgyává züllesztették. Nem tudom az okát, nem tudom mivel érdemeltük ezt ki, nem tudom miért nincs valaki, aki azt mondja, elég ebből a semmilyen szinten sem jegyezhető hígfosból, építsünk végre egy szerethető, harcos futballcsapatot! Hiszen adott lenne hozzá minden.

Ha Cristiano Ronaldo nem is, de a két kameruni “csúcsigazolás” mindenképpen, akik tél óta már a mi csapatunkat “erősítik”: tűzoltóként érkeztek, volt médiaesemény, interjúk, pogácsa, ami kell. Tényleg, nálunk edzenek még egyáltalán…?

Gratulálok Horváth Ferencnek és csapatának, megmutatták, hogyan kell egy kiesés ellen küzdő csapatnak játszania és a szakadék legmélyén is elhinni, hogy nem a pénz számít igazán, hanem a futball szeretete, az akarat és a lelkesedés. Talán tényleg bent is maradnak. Ők legalább megérdemelnék.

Mindeközben Felcsút – Kisvárda 0-4… Vajon mire számíthatunk így a félelmetes várdai katlanban jövőhéten?

Hozzászólások

Written by 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK