A remény

a remény

Már nem emlékszem, talán 6 – 0-ra vagy 6 -1-re kaptunk ki, de az biztos, hogy nagyon megvertek minket. A srácok, akikkel együtt utaztam az idegenbeli túrára, a harmadik bekapott gólunk után mind hazamentek. A meccsből hátralévő percek reménykedésén felülkerekedett a realitás, vagyis a MÁV-menetrend, így legalább elérték az utolsó Miskolc felé tartó vonatot.

Nem tudtam megmozdulni. Igaz, hogy 3-0-ra vezetett az ellenfél, de még hátra volt a meccsből bő negyedóra. Hittem, hogy ez elegendő idő lesz három gólra. Bíztam a Diósgyőrben, mint mindig – azelőtt és azóta is. Igenis lehet három gólt rúgni negyed óra alatt! – biztattam magam. Igazam lett, persze nem úgy, ahogy számítottam rá. Kaptunk még hármat. (Na ugye, hogy lehet hármat rúgni?)

Porrá alázva álltam egy idegen város, idegen stadionjában. Tizennégy évesen. Teljesen egyedül. Minden diósgyőri hazament, én meg csak ott tébláboltam tehetetlenül. Fogalmam sem volt, hogy megyek majd haza ebből a távoli városból. Mindig rosszul tájékozódtam, bárhová utaztunk, másokra hagyatkoztam. Egyszer csak egy parkolóban találtam magam, néhány autó és egy busz állt ott. A sofőr előtti tükörre akasztva egy óriási DVTK-zászlót billegtetett a motor rezgése.

A csapatunk! – dobbant meg a szívem. Minden játékosunknak tudtam az összes adatát. Ki mikor született, mi a száma, mik az erősségei, hány gólt szerzett, mennyi sárgát gyűjtött be. Közelről azonban sosem láttam egyikőjüket sem, csak a lelátóról. Odasomfordáltam, néztem őket, ahogy a nagy sporttáskájukat sorban beteszik a busz csomagtartójába. Rám sem hederített senki. Mindenki monotonon pakolászott. A gyúró szendvicseket osztott a focistáknak, akik uzsonnájukkal a kezükben elfoglalták a helyüket a buszon és egykedvűen bámultak ki a semmibe.

Egyik lábamról a másikra álltam. Fáztam, pisilni kellett, éhes voltam és kétségbeesett. Hogy jutok haza? Valójában azt sem tudtam, hol vagyok.
Utáltam megszólítani felnőtteket, apám azt tanította, hogy csak indokolt esetben zavarjam őket. Mi lehet az az indokolt eset? Minden bátorságom összeszedve odaléptem Veréb Gyurihoz. – Gyuri bácsi, engem itt hagytak – mondtam, de több magyarázatra nem voltam képes, elsírtam magam. – Kivel jöttél? – kérdezte a diósgyőriek kapusa. – Már nincsenek itt. Hazamentek a harmadik gól után – szipogtam. – Hazamentek? – kérdezett vissza, s talán több szégyenkezés volt a szemében, mint csodálkozás.

Nem tudom, mi járt a fejében, de térült-fordult, majd szólt, hogy most az egyszer kivételt tesznek, szálljak fel a buszra, hátul leülhetek, elvisznek Miskolcig. Csúfos vereség után ember olyan boldog még nem volt, mint én. Már nem húzta a szívem annyira a hat gól. Hála volt bennem, hogy ők is emberek.

Forrás: Fociológia, avagy mit érthet egy nő a focihoz
https://www.facebook.com/Fociológia-avagy-mit-érthet-egy-nő-a-focihoz-331421097491345/

Fekete Zsuzsa

Hozzászólások

Written írta: 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK