A mérkőzés előtt a kezdőcsapatot böngészve felfigyelhettünk arra, hogy többen is kikerültek a kezdőből. Igaz, ez sajnos nem a változás szele volt, hanem a sérüléseké. Végre, mikor egy nyerhetőnek mondott meccsre utaznánk, akkor szegény embert még az ág is húzza.
A nem túl bizalomkeltő hírek után a kezdeti (már akiben még van ilyen) optimizmus gyorsan tovaszállt, helyét a kétkedés vette át. Ahogy elkezdődött az összecsapás, látható volt, hogy nem is alaptalanul. Jó, meg kell hagyni, hogy a legelején még láthattunk valamiféle küzdelmet a srácoktól, de a védelem ugyanennyire sebezhető volt.
A “nagy” akarásnak pedig gyorsan nyögés lett a vége…
Miközben mi naggyá tettük a hazaiak kapusát, ők pedig több ziccert is rontottak, a pontrúgásokra valahogy nem készültünk. Vagy csupán túl gyorsan illant el a kellő koncentráltság? Negyed óra elteltével a diósgyőri nevelés, Oláh fejesével a hazaiaknál volt az előny.
Mivel az első játékrész innentől unalmas mezőnyjátékkal telt, csupán pár kérdés vetődött fel:
Ha többen lenyilatkozták, hogy ezzel a kerettel nincsenek egyéni képességek tekintetében gondok, akkor hol a hiba? Miért látjuk azt fordulóról fordulóra, hogy csak szenvednek a játékosok a pályán. Nem lenne meg az összhang? A keret magja évek óta együtt… Nem passzol a kitalált taktika a játékosok képességeihez? Miért nem váltunk? Nem tudunk? Akkor miért nem váltunk edzőt? Van értelme? Ki tudja… Hol van a tavaly sokszor látott kreatív támadásépítés? Nincs hozzá motiváció? Ki(k)nek a hibája?
Csupa olyan kérdés, amire sejtjük a választ, de nem leszünk boldogabbak, ha kimondjuk. Hiába szerzett vezetést az ellenfél, utána nem tudtunk ritmus váltani és támadásba lendülni.
Negyed óra kevés megváltani a világot. Hát még működő taktikát kitalálni és át is adni a játékosoknak. Mint láthattuk nem is történt meg. A Budafok nem akart, mi meg nem tudtunk előre menni. Vagy mi sem akartunk? Ki tudja. A játék képe viszont nem változott.
Ahogy a percek teltek, próbáltuk éppen erőltetni a támadásépítést, de ezekben annyi veszély volt nagyjából, mintha egy nyúlra bíztuk volna a bombatelepítést. Cserébe indokolatlanul kinyíltunk hátul. Ezt pedig köszönte a Budafok. Egy labdaszerzést követően 3-4 passzból úgy kiháromszögelték a védelmet, hogy Igring-Farkas a kapuval szemben találta magát védő nélkül, majd ki is lőtte a bal alsót. Szokásossá váló jelenet volt ez a meccseinken. Mikor kicsit is megpróbálunk játszani, legyen bárki az ellenfél, megbünteti 2-0.
A történelem pedig ismételte önmagát, újra. Mikor a csapat már kilátástalan helyzetbe hozta magát, akkor fociztunk megint egy kicsit. Ivanovski szereplése bőven hagyott kívánni valót maga után, de ő legalább hajtott. A nagy számok törvénye alapján pedig volt is egy jó labdája, amit Drazic végre befejelt. Kozmetika volt ez csupán, sokra nem mentünk vele.
Ezt követően pedig hiába volt megzavarodva a Budafok, nem tudtuk kihasználni. Visszasüllyedtünk az apátiába és az ötlettelen, sablonos játékunkba. A percek pedig csak peregtek le, érdemi esemény nélkül. Mintha nem is vágytunk volna többre, csak arra, hogy ne legyen közte sok a végén. Cél elérve?
A ma látottak alapján a játékosaink, az edzői stáb és a vezetőség:
