Itt vagy most

Csalódást keltó vereség: Kisvárda-Diósgyőr

A hosszú nyeretlenségi sorozatunk után az elmúlt héten végre meggyőző játékot láthattunk a csapattól. A hét közben egy sima győzelemnek tűnő, de annál szenvedősebb meccsen jutottunk túl a Békéscsabán a Magyar Kupában. A Kisvárda idén viszonylag stabil csapatnak tűnt. Ezek alapján a mai összecsapás előzetesen szinte megtippelhetetlennek nézett ki.

A meccs elején olybá tűnt, hogy fellángolás volt csupán a mögöttünk hagyott hét, a Kisvárda letáborozott a kapunk előtt. A támadóinknak labdához érni sem volt esélye. Nem kevés időnek kellett eltelnie, hogy végre, valahára átmerészkedjünk a kisvárdai térfélre is. Csupán mutatóban lehetett felfedezni a játékosainkat ezekben a percekben az ellenfél térfelén, a Várda hamar visszavette a kezdeményező szerepet.

Nem volt véletlen a csatáraink eltűnése, hiszen ekkor hiányzott mögülük a középpálya is. Annak ellenére, hogy a pálya közepén egy stabil csapat képét tudtuk időnként mutatni, eddig ma ez nem látszott. Mind a támadások építésénél könnyelműen szórták el a labdákat, mind a védekezés megszűrésénél bizonyultak kevésbé hatékonynak. Különösen látványos volt a Polgár-Grozav páros, hiszen előbbi kényszerből játszott más poszton, utóbbi pedig a meccs első felében többször a rossz megoldás mellett döntött.

Legalább a védelem stabilnak tűnt, ha támadni nem hagy minket az ellenfél, akkor gondolhattuk, hogy gólt nem kéne kapni. Jól is nézett ki egy darabig a támadások likvidálása, annak ellenére is, hogy a széleken folyamatosan a védelem mögé lőtték be a labdákat a hazaiak. Az első figyelmeztetés, hogy mégsem a leghatékonyabb az alakzat, a félidő dereka előtt érkezett, történt ekkor, hogy egy várdai indításra startolva Viana könnyen léphette át Karant, aki érthetetlen okból elcsúszott, Danilovics kifutása után a légiós emelése pedig szerencsénkre a kapufáról kifelé pattant.

Hatásosnak tűnt az ébresztő, ekkortól ugyanis hiába volt mezőnyfölényben a hazai csapat, érdemi helyzetet nem hagytunk nekik kialakítani. A támadások építésében továbbra is elég vérszegény volt a csapat, az első fél órában a kaput eltaláló lövésünket fel sem tudtunk jegyezni. Ezek alapján a találkozóra, ha tippelni kellett volna ekkor, talán azt lehetett volna mondani, hogy tipikus egygólos összecsapás. Az más kérdés, hogy a pontatlan Kisvárda, vagy a helyzet nélküli Diósgyőr volt-e az, aki tudott váltani és ezzel változtatni a meccs képén.

Ami az első játékrészben feltűnő volt, hogy az alacsony színvonal és a kevés helyzet mellett a Kisvárda játékosai előszeretettel hagyták ott a lábukat, vagy léptek oda a kelleténél erőteljesebben. Valószínűleg úgy voltak vele, ha nyerni már nem tudnak, legalább az ellenfelet verjék meg…

A folytatásban olyan jelenetek következtek, amiket nem szívesen éltek végig sem a játékosok, sem a szurkolók. A Kisvárda kettőzött erővel lendült támadásba, a védelem így jelentős nyomás alá került, a hazai támadók pedig nem voltak restek és az első adandó alkalommal a kapu felé fordulva lövöldöztek. Mi pedig, mint aki átadta magát az élménynek, testközelből néztük, hogy mi lesz az események vége. Vagy szimplán bent maradtunk az öltözőben, mint a Fernando-éra alatt volt szokásunk?

A nyomás pedig egyre csak fokozódott, annyi volt a kérdés, hogy meddig bírjuk? Számolatlanul jöttek a várdai támadások, idő kérdése volt, hogy mikor törik meg a védelem. Az egy játékóra környékén járhattunk, amikor be is következett a várt eredmény, egy beadást követően aludt el a védelem, így két ember között Sassá tudott kibújni és megtalálta a részt a pajzson, így a hazaiaknál volt az előny. 1-0.

A szurkolóktól szólt a Mindent bele! De a kérdés ott lógott a levegőben: Tud váltani a csapat? Az eddigiek alapján kicsi volt rá az esély. Viszont Feczkó meglátta, hogy Grozav használhatatlan volt, helyét Rui vehette át. De hogyan alakul át a csapat szerkezete? szélső helyett egy olyan játékos érkezett, aki középen érezte otthon magát.

A várdai vezető gól után persze rögtön változott a játék képe. Nekünk “valamiért” nagyon sürgős lett, talán kívülről úgy nézett ki, hogy megtanultunk focizni pár perc alatt, viszont a gyanúval hagy éljek, sokkalta inkább a Várda adta át a területeket, a stabil védekezésre koncentrálva. A várdai keménykedés persze továbbra is jellemezte a játékot, elég sérülésveszélyesen támadták a labdát a hazaiak.

Közben Hegedűs annyira igyekezett gyorsítani a játékot, hogy gólpasszal felérően rúgta középre a labdát, csak éppen a mi kapunk előterében, Sassá pedig köszönte, rá is csapott, a fejes viszont a kapufán csattant. Hajmeresztő jelenet, de megúsztuk. A védelmünk már kinyílt a támadások érdekében, csupán a támadóink nem voltak kellően hatékonyak. Ezzel persze annyit értünk el, hogy a hazai csapat is megérezte a vérszagot, a stabil védekezés helyett a meccset akarták eldönteni.

Persze az ilyen meccseken a szerencse sem szokott mellénk állni, nem volt ez másként ma sem. Na jó, valljuk be, Hegedűs “gólpasszánál” velünk volt. Viszont a mi támadásunkról ez már nem mondható el. Kivételesen eljutottunk a kisvárdai kapuig, Drazic pedig még le is tudta passzolni Hasaninak, de a lövés a kapufán csattant. Ezt követően körbelőttük a kaput még, de a gól váratott magára. Pedig ahogy az lenni szokott, az utolsó percekre kezdtünk éledezni.

Amikor pedig elhittük, hogy végre sikerülhet, a kapufa akkor sem volt velünk. Drazic adott meseszerű passzt Rui  Pedronak, aki teljesen tisztán, a büntetőterület határán állhatott szemben a kapuval és Dombóval, de a tekerés ismét kifelé jött a kapufáról. El kell ismerni, hogy nem mi voltunk a jobbak a mai összecsapáson, viszont a kimaradt helyzeteink alapján és a nagy számok törvénye szerint az egyik lövés igazán beakadhatott volna. Ez viszont annak ellenére sem sikerült, hogy az utolsó percekben szinte letoltuk a pályáról  a Várdát, viszont ismét kiderült, hogy a meccs végén késő elkezdeni játszani.

Hozzászólások

Written by 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK