Bármit akarunk is elérni a karrierünkben, elengedhetetlen, hogy legyen egy tervünk, amelyet kis lépésekre lebontva, hosszútávon kitartó, kemény munkával meg tudunk valósítani. A szurkolók többsége egyetért abban, hogy ilyen tervet, szakmai koncepciót az elmúlt szezonokban nem lehetett felfedezni Diósgyőrben.
A kiesés felé vezető úton valószínűleg már azzal elindult szeretett klubunk, hogy nem jelölt ki egy jól körülhatárolható irányt, amelyet szem előtt tartva hozhatóak meg az egyes – anyagi, szakmai – döntések.
Több podcastünk témája volt a közelmúltban, vajon mi lehet az oka, hogy egyre-másra szerződtetjük a korábbi csapataikban brillírozó játékosokat, akik Miskolcra érkezve gyakorlatilag elfelejtenek passzolni, cselezni, labdát átvenni vagy anélkül mozogni. Meg a többség nagyjából minden mást is. Soha nem volt lehetőségünk belelátni, hogy mit kívánnak meg a labdarúgóktól. Vajon figyelembe veszik-e a játékstílusukat, erősségeiket, gyengeségeiket, és ezekre tekintettel állítják össze a keretet, vagy „csak úgy” egymás mellé pakolják a pályán azokat, akik itt-ott már bizonyították, hogy tudnak focizni? Mert afelől ne legyen kétségünk, hogy ha egy idősebb, technikás játékossal kontrafocit akarsz majd játszatni, viszonylag gyorsan fogják levetetni róla a mezt a szurkolók, ahogy egy Shestakov-stílusú labdarúgót sem fogunk tudni beilleszteni egy “játszós” csapatba. Ha mégis megpróbálod, az lesz az eredmény, amit idén láthattunk.
Mi az a csapásirány, amivel már próbálkoztunk, és melyek azok, amik még szóba jöhetnek?
Az elmúlt néhány évben volt szerencsénk több stílusba belekóstolni:
- Bódog Tamás érkezését a szurkolók kétkedve fogadták, elvégre az első vezetőedzői megbízatása volt a korábbi válogatott játékosnak. Ennek ellenére gyorsan belopta magát sokak szívébe szókimondó stílusával, és a Jürgen Klopp által favorizált, letámadásokra épülő játékával. Sajnos abba nem gondolt bele, hogy az átlag magyar játékos (vagy az általunk megengedhető légiósok) sem taktikailag, sem fizikailag nem annyira felkészültek, mint azok a német fiatalok, akikkel Klopp szívesen alkalmazta a „gegenpressinget”, így a kezdeti sikerek után az ellenfeleink többsége kiismerte, mikor és hogy sebezhető a letámadáshoz magasra tolt védelmünk, vagy hogyan tudják a csapatrészeink közötti üres területeket támadni. Arról nem is beszélve, hogy több játékos annyira tartott tőle a hírek szerint, hogy edzésen sem mertek kapura lőni, félve a hibázástól és az ezzel járó edzői haragtól. A legtöbben jó szívvel gondolnak rá, az általa megalapozni próbált játékrendszer pedig akár működhetne is, ha hosszú távon hajlandóak lennénk berendezkedni erre a stílusra, és már az Akadémián ebben a felfogásban játszatnák az utánpótlás játékosokat. A legtöbb szurkoló valószínűleg örömmel fogadná ezt az irányt.
- Bódogot a korábbi Real Madrid középpályás, Fernando Fernandez követte a kispadon, aki nem is hazudtolta meg származását: rövid passzokkal építkező támadójátékkal próbált meg operálni, ami ugyancsak nem feküdt az akkori keretünknek, annak ellenére sem, hogy volt pár technikás játékosunk. A szurkolók hamar kikezdték, sok játékos azonban érdekes módon azon a véleményen volt, hogy Fernando az addigi legjobb, legfelkészültebb edzőjük, aki ráadásul mindenkivel úriemberként viselkedett. Jelenleg a spanyol bajnokság 5. helyén álló Betis másodedzője, ahová a korábban Manchester City-t és Real Madridot is irányító Manuel Pellegrini kérésére érkezett. Ha a játékunk döcögött is, egy ilyen (emberi és szakmai) kvalitásokkal bíró vezetőedzőt érdemes lenne legalább 3-4 éven keresztül hagyni dolgozni, akár még akkor is, ha vannak olyan időszakai, amikor nem jönnek a várt eredmények.
Csak olyan embertől fogadj el tanácsot, aki már elérte azt, amit te is célként tűztél ki magad elé!
- Utánuk érkezett Feczkó Tamás, akinek a kinevezése már csak azért is gyanítható volt, mert a korábbi tulajdonosunk, Leisztinger Tamás már a Balmazújváros edzőjeként is őt tartotta az aktuális szezon legjobb vezetőedzőjének. Két csapatot is feljuttatott az NB2-ből, igaz fél szezon után otthagyta az MTK-t, akik a szezon végén vissza is zúgtak a második vonalba (ez valahonnan ismerős). Már a harmadik diósgyőri meccsén skandálta a nevét a tábor, a hirtelen jött népszerűséget pedig igyekezett is meglovagolni, voltak időszakai, amikor a meccsek előtti-utáni nyilatkozataiban többet beszélt a szurkolókról, mint arról, hogy mi történt a pályán. Igaz, utóbbit nehéz is lett volna nyomdafestéket tűrő szavakkal magyarázni, az impotens ívelgetéseinket látva sokan inkább sósavat csepegtettek volna a szemükbe, csak ne kelljen ezt tovább nézniük. Mentségére szóljon, sok olyan játékost kellett beépítenie a csapatba, akikre nem is tartott igényt. Segédedzője, Pacsi Bálint egy szezonon belül három kieső csapatnál is dolgozott. A Bódog vagy Fernando-féle időszakoknak voltak pozitívumai, de ez a harmadik etap egyértelműen masszív zsákutca volt.
A nagy kérdés: Ha nem tudod mit kellene játszania a csapatodnak, hogyan választod ki a szerinted ideális vezetőedzőt? Edző hiányában hogyan választod ki, igazolod le azokat a játékosokat, akik illenek a jövendőbeli tréner taktikai elképzeléseibe?
A következőkben megkíséreljük számba venni, milyen lehetőségeink vannak az új koncepciók meghatározásánál:
1, A Ferencváros-modell:
A regnáló bajnokcsapat által követett út egyértelmű: Aktív magyar válogatott játékosok mellé (Dibusz, Botka, Lovrencsics, Sigér) szerződtetnek minőségi légiósokat (Blazic, Dvali, Kharatin, Tokmac), miközben figyelik a tehetséges magyar fiatalokat (Katona Máté, Gera Dániel, Szerető Krisztofer). Igaz, utóbbiaknak valószínűleg annyi játékperc jut majd, mint nekem. Tehát ez a vonal is egy lehetőség, bár nem kifejezetten reális a mi esetünkben, ehhez nincs meg nálunk sem az anyagi háttér, sem az a presztízs-érték, amivel Diósgyőrbe lehetne csábítani ilyen szintű játékosokat. Ráadásul még nem hozták nyilvánosságra, hogy a vezetőség igényt tart-e az MLSZ légiósok korlátozására irányuló támogatásra.
2, A Paks-modell:
Sokak számára a legszimpatikusabb út, amit a Tolna-megyeiek választottak, kizárólag magyar játékosokkal. Érdekes lenne utánanézni, hogyan is lehet, hogy sokszor máshova már nem kellő honi labdarúgók másodvirágzásukat élik ott, de a nyugodt közegnek minden bizonnyal van ebben szerepe. Mi jelenleg arra látunk nagyobb esélyt, hogy az NB2-nek mi is magyar kerettel vágunk majd neki. Kérdés, tudunk-e a második vonalba szerződtetni olyan minőségű, magyar útlevéllel rendelkező játékosokat, akikkel rögtön versenyben leszünk a feljutásért.
3, Az MTK-modell:
Akadémiai képzés kiegészítve minimális légióssal, akik viszont minőségiek. Mivel ez egy sikeres koncepció, könnyebben tudnak megszerezni aktív válogatottakat is pl: Varga Roland. Tegyük hozzá, amikor nem jönnek tehetséges fiatalok, vagy az idősebb játékosok már nem tudnak húzóemberré válni, rapszodikussá válik a teljesítményük, képesek egy bronzérmes szezon után is kiesni. A Sándor Károly Akadémia szintjét bármelyik másik magyarországi intézménynek valószínűleg még évekbe telne elérnie.
4, A Debrecen-modell:
Visszahívtak több régi, NB1-es és nemzetközi múlttal bíró ex-válogatott, korábbi Debrecen játékost (Korhut, Varga, Dzsudzsák), és úgy tűnik, vegyítve a sajátnevelésű fiatalokkal első nekifutásra kiharcolják a feljutást. Nálunk egy hasonló vonal olyan labdarúgók leigazolásával valósulhatna meg, mint Kádár Tamás, Elek Ákos vagy Novothny Soma. Loki-mintára kiegészítve Eperjesi Gabival, Oláh Bálinttal minden bizonnyal mi lennénk a feljutás elsőszámú esélyesei.
Kérdés, a vezetőség melyik opció mellett teszi majd le a voksát. Az elmúlt évek legfontosabb döntése születik meg a közeljövőben, ami elhozhatja nekünk a régóta várt sikerélményt, vagy hosszú szezonokra beleragaszthat a nihilbe.
Te melyik irányt választanád?
