A csapatok talán legsokoldalúbb, legtöbb feladattal megbízott játékosai a középpályások. Bár ma már mindenki támad és mindenki védekezik, kérdés nélkül a középpályán szereplő labdarúgók elsődleges feladata mindkét irányba hasznosan játszani. Ők a csapat agya és motorja, akik alapjaiban képesek meghatározni a játék képét, ellenben például egy középhátvéddel vagy csatárral. Akik természetesen szintén kiemelten fontosak a pályán, de közel sem avatkoznak annyiszor játékba, mint a cikk alapját képező poszton szereplők.
A középpályások főbb feladatait 6 pontban összegezhetjük:
- összekötik a védekező és támadó játékosokat
- részt vesznek a védekezésben
- részt vesznek a támadásban
- labdát szereznek
- megtartják a labdát
- irányítják a társaikat, ezzel irányítják a játékot
A 90 perc során a labda többszáz alkalommal megy át a pálya közepén, ezért nem túlzás azt állítani, a középpályások vannak a legnagyobb hatással a meccsek végkimenetelére. Ennek tudatában elkeserítő, hogy az e poszton szereplő DVTK játékosok jelentős része nem ütötte meg az elvárt szintet a 2016/17-es szezon óta annak ellenére sem, hogy nem volt túl magasan a léc…
Négy évvel ezelőtt voltunk kénytelenek először megtapasztalni, milyen érzés az utolsó pillanatban megmenekülni, tettük mindezt a paksiak segítségével. Ebben az évben olyan középpályásokra számíthatott a szakmai stáb, mint Busai Attila, Nono, Murtaz Daushvili, Patrick Mevoungou (már amikor bevethető volt, néhány meccsen) vagy Fülöp István, illetve az előző szezonban 17 évesen legtöbb szerzett labdával büszkélkedő, majd Diósgyőrben megbukott Kitl Miklós. Közülük kizárólag a grúz tank, Daushvili ütötte meg az elvárt szintet huzamosabb ideig, a többiek a “futottak még” kategóriába sorolhatóak. Néhányukban megvolt a potenciál, de bennük is maradt, ahogy korábban elhangzott, nem saját magunknak köszönhettük a bennmaradást.
A 2017/18-as bajnoki évaban csak több győzelmünknek köszönhetően maradtunk az élvonalban a Balmazújváros kárára. Talán ez volt az első olyan év, amikor már felsejlettek a sötét felhők, pedig itt már a keret tagja volt az a Florent Hasani is, akinek az első évében még voltak értékelhető meccsei, szemben az utolsó kettővel. Mellette játszhatott Busai Attila és Tóth Barna, valamint az a Kocsis Gergő, akiről a mai napig nem értjük, hogyan lehetett válogatott. Oláh Bálint és Nono egy ideig szintén kerettagok voltak, de a Bódog Tamással való rossz viszonyunk rányomta a bélyegét a teljesítményükre. Ez volt az a szezon, amikor a középpályánk már sokkal inkább volt másod, mintsem elsőosztályú.
2018/19-ben bár önerőből maradtunk bent, ez nagyban volt köszönhető annak, hogy az MTK az utolsó 6 meccsét mind elvesztette. Szükségünk is volt a leolvadásukra, mert a második legkevesebb szerzett, és a legtöbb kapott gól állt a nevünk mellett. Ekkor érkezett Diósgyőrbe Márkvárt Dávid, mellette játszhatott Tajti Mátyás, Szabó Bence, Tóth Barna és Tomislav Mazalovic. Elvileg itt volt Yannick Ndzomou és Joachim Adukor is, gyakorlatilag csak papíron “segítették” a csapatot. Nem tudtunk szűrni, nem tudtunk helyzeteket kialakítani, igaz, az sem segített, hogy Branko Mihajlovicot kellett volna tömni a forintos labdákkal.
A 2019/20-as évben a teljesség igénye nélkül Rui Pedro, Iszlai Bence, Florent Hasani, Szabó Bence, Joachim Adukor és Egerszegi Tamás igyekezett hozzásegíteni minket a bennmaradáshoz. Ehhez nem is kell semmit hozzáfűzni, Rui Pedro neve hallatán valószínűleg a mai napig görcsbe rándul sok Diósgyőr szurkoló gyomra. A szezon végén mindössze 2 ponttal előztük meg a romokban lévő DVSC-t, a második legkevesebb gólt szereztük, mindössze 40-et 33 meccsen, és a 4. legtöbbet kaptuk, 52-t.
A tavalyi szezon még élénken élhet valamennyiünk emlékezetében. Augusto Max, Diego Zivulic, Iszlai Bence, Márkvárt Dávid, Rui Pedro alkották a középpályás-szekciót. Beszédes, hogy nem egyszer Vági András is ebben a csapatrészben játszott, és nem lógott ki lefelé. Feczkó Tamás menesztésére sokak szerint későn került sor, regnálása alatt szinte végig céltalan, impotens ívelgetéssel próbálkoztunk, így kiiktatva a veszélytelen középpályát. Ez volt idáig az utolsó NB1-es szezonunk.
Bár az előzőekben felsorolt számok nem kizárólag az aktuális középpályásaink teljesítményét fémjelezték, talán nem állok távol az igazságtól ha azt mondom, az elmúlt 5 szezonban Diósgyőrben szerepelt középpályások elenyésző része felelt meg a szurkolók által támasztott elvárásoknak. Némelyekben ott volt a lehetőség, hogy felnőjenek például Elek Ákoshoz (az első miskolci időszakában), vagy Lippai Ákoshoz, akiről José Luque azt mondta, a legjobb játékos volt, akivel Magyarországon találkozott. Voltak természetesen a felsoroltak között játékosok, akik tudtak hozni egy jó átlagot, de sajnos ez volt a ritkább eset.
A középpálya legalább 5 szezon óta a DVTK leggyengébb csapatrésze. Annak tudatában, hogy milyen fontos szerepük van a pályán, már-már a csoda kategóriájába sorolható, hogy egymás után négyszer is sikerült elkerülnünk a kiesést.
